Első fejezet

Körmömmel az iskola ebédlőasztalán kopogok, míg államat tenyeremen pihentetem s közben bamba tekintettel meredek az előttem heverő ételre. A lelkem valahol a túlvilágon jár, az elmém pedig próbálja feldolgozni a káoszt, ami odabent, a fejemben zajlik. Hara barátnőm is hasonlóképp cselekszik, velem szemben ülve.

- Na mi újság lányok? Hogy telt az estétek? – vágódik le mellénk Sehun vidáman. – Ahogy elnézem az arcotokat, nem túl jól – nevet fel cinikusan. – Kár, mert az enyém nagyon jó volt – kuncog magában, majd elveszi előlem a tálcámat látva, hogy nem tervezek táplálkozni, és helyettem lát neki az evésnek.

- Mit csinálunk az életünkkel? – hagyja el számat démoni hangon egy erőtlen mondat, szemeimet előre meresztve. – Végzősök vagyunk, és amivel eddig foglalkoztunk az a hülye versengés volt. És még csak meg se nyertem – folytatom, majd a mellettünk ülő – talán másodikos – lányok hangos kuncogására leszek figyelmes.

Felkapom a fejem, majd az étkező bejárója felé nézek, amerre ők is mutogatnak. Ahogy meglátom Zhang tanár urat, egyből megértem mitől jöttek lázba. Ő az iskolánk legfiatalabb, és legújabb tanára, idén váltotta le a nyugdíjba vonult biológia tanárnőt – ennek köszönhetően, ez minden lány kedvenc tantárgyává vált (Sehunról nem is beszélve), de persze nem az anyag miatt. Amikor bemutatkozott, mindenki ámulva hallgatta, hogy milyen folyékonyan és jól beszél koreaiul, ahhoz képest, hogy kínai. Az órákon általában nagyon kedves, képtelenség levakarni arcáról a mosolyt, ezzel pedig képes bódulatba ejteni minden fiatal hölgyet – beleértve engem is.

- Yah! Minji! – Zökkent ki Yixing csodálásból barátnőm, az orrom előtt csettintgetve. – Ne bámuld ennyire, mert a végén... – ahogy elhallgat, kérdőn nézek rá, látva, hogy feje felett felcsillant a kis izzó. – Azt hiszem tudom, hogy fog eldőlni ez a versengés – mosolyog. Itt már sejtem, hogy nekem kevésbé fog tetszeni a dolog, de ha már egyszer belekezdtünk ebbe, akkor tisztességesen legyen vége. – Mivel le vagy maradva, adok egy lehetőséget – közelebb hajol, majd suttogva folytatja. – Kapsz egy hetet arra, hogy elcsábítsd Yixinget.

- Hogy? – nézek rá hatalmas szemekkel a meglepettségtől. – Miért pont őt? És miért pont én? – háborodok fel ajánlatára.

- Ha nem, hát nem – dől hátra székén elégedetten, mire Sehunra fordítom tekintetemet segítségkérő pillantásokat vetve felé, de csak jókedvűen meghúzza a vállát és folytatja az evést.

- Aish. Mit kéne tennem? – sóhajtok fel bosszúsan, melynek hatására Hara vidámon összecsapja tenyerét és izgatottan helyezkedni kezd.

- Le kell feküdnöd vele – közli egyszerűen a szemembe nézve. Állam valahol a padlót súrolja, s még Sehun is félrenyelten köhög a meglepettségtől. – Annyira odáig vagy érte mióta megláttad, na meg van tapasztalatod abban, hogy hogyan is kell idősebb férfiakat elcsábítani – húzza meg biztatóan szemöldökét egy gúnyos mosoly kíséretében. – Ja és mert keringek róla pletykák mióta itt van, hogy kavar fiatal diákokkal, szóval van esélyed.

- Yah! Yah! Yah! – szólok rá erélyesen. – Te is tudod, hogy az egy véletlen dolog volt! – emlékeztetem, de úgy tesz mint, aki nem ismerné a történetet. – Minho jól átvágott! Csak azután közölte velem, hogy amúgy már huszonkét éves, amikor lefeküdtünk, pedig ő is harmadikos volt, azt hittem velünk egyidős – magyarázok mérgesen, mire barátaim egy hangos nevetéssel díjaznak.

Mivel a mi iskolánk elég különleges, és nehéz bekerülni, ezért tavaly év elején tartottak egy nyílt napot egy másik, gyenge iskolának, hogy lássák, hogy tanulnak a "jó diákok" – ez persze nem azt jelenti, hogy nálunk nincsenek rossz tanulók, de még mennyire, hogy vannak, egyszerűen csak máshogy adják le az anyagot, ezért az idejárók többsége könnyebben megértik azt, így egyszerűbben megy számukra a tanulás, ezek közé tartozunk mi is barátaimmal, akik pedig erre nem képesek azok egy idő után úgy is kibuknak és elmennek máshová. Ezen a nyílt napon pedig minden osztály a hozzá megfelelőt kapta, a mienk akkor a harmadikosokat, mert mi is azok voltunk. Eltöltöttek velünk egy napot, ezáltal megismerkedtünk velük, én pontosabban vele, Minhoval, aki külsőre tökéletesen megfelelt egy korombelivel. Első látásra megtetszettünk egymásnak, így iskolán kívül is találkozgattunk, majd egy hónap múlva össze is jöttünk – ő volt az első és egyenlőre utolsó barátom. Másfél hónap múlva eljutottunk odáig, hogy lefeküdjünk, ezt követően többször is megtettük, majd az utolsónál felvetette, hogy milyen boldog, és nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen fiatal barátnője lesz. Ekkor meglepetten kérdeztem tőle, hogy ezt mégis, hogy érti? Mire elárulta hány éves is valójában, az volt az utolsó beszélgetésünk, mert egyből otthagytam. Hara és Sehun pedig azóta is jókat szórakoznak rajtam, amiért ennyire béna voltam, hogy nem jöttem rá előbb a korára. 

- Minji, legközelebb ha valaki közelít feléd, az első megnyilvánulásod a korával kapcsolatban legyen – nevet barátnőm, közben könnyeit törölgeti arcáról.

- Elfogadom! – közlöm végül, mire döbbenten néznek rám. – Mi az? Rossz a fületek? Elfogadom az ajánlatodat Hara – nyújtom a kezem, hogy megpecsételjük az egyezséget, majd ő is hasonlóképp tesz, s végül kezet rázunk, Sehun pedig elvágja. Nem tudom pontosan mi is vezetett erre, hogy belemenjek, de úgy érzem ezt muszáj megtennem, mert így bizonyíthatok, hogy nem csak egy kis elveszett, szerencsétlen lányka vagyok, akinek Hara mindig is gondolt.

Igen, hiába vagyunk barátnők, érzem benne azt a lenézést, amit azért kapok, mert azt hiszi felettem áll és jobb nálam. Én sosem tekintettem így egyikőnkre sem, egyenrangúnak gondolom magunkat és nem helyezem előrébb se őt, se magamat. Ezt az egész versengést is ő találta ki, amibe szintén azért mentem bele, hogy végre belássa, hogy nem állunk egymás felett.

- Akkor mától indul az egy hét, mert még vissza van három óra, ebből egy biológia – kacsint rám Hara. – Egyetlen szabályt kell betartanod, semmi érzelem! Ha beleszeretsz, vége – néz rám komolyan, ami azt sugallja, hogy valójában ezzel engem akar védeni, elvégre nem járnék jól, ha belezúgnék egy tanárba. Már csak azt kell kitalálnom, hogy fogom ezt az egészet véghez vinni.

Válaszul grimaszolok egyet, végül megszólal az ebédszünet végét jelző csengőszó, s csak ekkor döbbenek rá, hogy egy falatot sem ettem ma még – bár ha a jelenlegi helyzetet nézzük, a gyomrom olyan görcsben van, hogy nem is lenne képes befogadni az ételt. Felállunk az asztaltól, és míg barátaim elviszik tálcájukat a kukához, én addig elindulok a kijárat felé, közben pedig lopva Yixingre pillantok, aki épp a matematika tanárnővel beszélget – a mosoly pedig ismételten levakarhatatlan arcáról. Hogy tud ez mindenkivel ilyen kedves lenni? Összeráncolt szemöldökkel figyelem őket, s annyira belemélyülök, hogy észre sem veszem, hogy megtorpantam, egészen addig ameddig a tanűrúr rám nem pislog. Ez egyből kizökkent és sietősen haladok tovább kifelé, tekintetemet a földre tapasztva. Ahogy kiérek megtorpanok az ajtó mellett és a falnak szegem hátamat, végül egy sóhaj kíséretében a szívemhez kapok.
- Aish, maradj már nyugton! – szólok a hevesen zakatoló szervre és finoman mellkasomba ütök. – Ez nekem nem fog menni... – rázom meg fejem kétségbeesetten, mire Hara és Sehun is kiér.
- Oh, jól vagy? – lép mellém barátnőm hatalmas szemekkel, de válaszul csak bólintok egyet, majd lassan eltolom magam a faltól és jelezve, hogy mehetünk, célba vesszük az osztálytermünket.
Elfoglaljuk helyünket, Sehun mellettem, Hara pedig az egyik visszahúzódó lány, Soobin mellett. Idén sajnos szétültettek bennünket, amiért rossz volt a magatartásunk és megtiltották, hogy bármelyik másik órán egymás mellé üljünk. Ez a tanév elég gyatrán kezdődött, és ha jobban átgondolom, nem is fog sokat változni, ha már csak azt nézem, hogy milyen feladat vár rám a héten.
Egész órán kifelé bámulok az ablakon és alig jegyzetelek valamit. A gondolataim teljesen máshol járnak. Csak arra tudok fókuszálni, hogy miként csábítsam el Zhang tanár urat. Az iskolában tegyem egyáltalán, vagy azon kívül? A korrepetálás nem lenne rossz ötlet, de a biológia jegyeim elég jók, ezért kicsit gyanús lenne. Mi lenne ha...? – a gondolataim elkalandoznak és teljesen beletemetkezem a képzelgésbe.
- Tanárnő! – szólalok fel az óra közepén rosszullétet színlelve. – Kimehetnék a mosdóba? Nem érzem jól magam – sütöm le tekintetem, mire válaszul csak egy bólintást kapok, így sietősen elhagyom a teremet. A folyosón megállapodok pár percre, majd elindulok Yixing irodája felé, ugyan is tudtommal hétfőn, ebben az időpontban nincs órája. 
Megérkezve, egy nagy levegővétel után, idegesen bekopogok és egy "igen" után benyitok. A megszokott, édes mosolyával néz rám, ezt követően pedig megkérdezi miben segíthet. Becsukom magam mögött az ajtót, végül kecsesen lépkedni kezdek felé, kezemet a hátam mögé rakva. Székéig meg sem állok, mögé lépek, tenyeremet pedig vállára helyezem. Arcáról lesüt, hogy nem érti a helyzetet, és a csábos mosolya is eltűnik, helyette sejtetően felhúzza szemöldökét és szeme sarkából figyeli tetteim. Ujjaimat lecsúsztatom mellkasán, sötétkék, feszülő ingén keresztül pedig tökéletesen ki lehet tapintani izmait. Füléhez hajolok és gyengéden belesóhajtok, mire felpattan és egy pillanat alatt változtat a pozíción; karomnál fogva pörget meg tengelye körül, hogy felültessen íróasztalára, ahol végül nekiesik ajkaimnak, kezével pedig...
- Lee kisasszony! – zökkent ki képzelgésemből az irodalom-tanárnő. Egyből felé kapom a tekintetem, s bocsánatkérőn nézek rá. – Ez volt a harmadik figyelmeztetésem – Tessék? Mikor volt az első kettő? –, hagyja el a termet! – ujjával az ajtó irányába mutat.
Magamban bosszankodok egy sort, majd észrevehetetlenül eldugom telefonomat a zsebembe, és végezetül távozok a teremből. Amint kiérek jön is a line üzenet a SeHaMi csoportos beszélgetésbe – melybe hárman vagyunk –, hogy mégis mi a fenén gondolkodtam ennyire? Válaszul csak annyit írok, hogy semmin, majd járkálni kezdek a folyosón. 
- Bár olyan egyszerű lenne, mint a gondolataimban... – bámulok magam elé, majd ahogy elhaladok egy ajtó előtt, lassan visszavánszorgok és elolvasom rajta a kis táblát, amin a Zhang Yixing név áll. – Szóval ez az irodája? – suttogom, mert valójában fogalmam sem volt róla, hogy mégis merre lehet. – Hm... – visszagondolva az ábrándomra, nem lenne rossz ötlet csak úgy rámászni, de nem tudhatom, hogy valójában mit reagálna. – Egy próbát megér – szögezem le magammal szemben vállamat megrántva, ám mikor kopognék az ajtón az öklöm megáll a levegőben, mintha csak egy láthatatlan falba ütközött volna. Újra megpróbálkozok, de ismét lefagyok. – Aigoo Minji. Nem vagy te olyan bátor, mint ahogy gondoltad – az ajtó helyett végül a homlokomat csapkodom.
- Mihez nem elég bátor? – hallok meg egy kedves férfi hangot magam mögött, mire kidüllesztett szemekkel megfordulva, az iroda tulajdonosával találom szemembe magam. Egy fájdalmas vigyort erőltetek arcomra, végül gondolkodni kezdek, mit is mondhatnék.
- Hát – kezdek bele. – Szerettem volna... Egy ő... – az ég világon semmi sem jut eszembe, így csak dadogok. – Beszélni szerettem volna a jegyeimről – nyögöm ki végül.
- Oh, gyere csak be – azzal az ajtóhoz lép és kinyitva azt előre enged. Belépve körbenézek, nem túl nagy a helyiség csak egy íróasztal és pár szekrény található benne. Az ablakon lévő redőny félig le van húzva, ennek köszönhetően pedig elég sötét van. – Szóval? – kérdezi miután becsukja az ajtót és helyet foglal a székében, pillantását rám szegve.
Nyelek egyet, majd erőt véve magamon próbálom felidézni magamban az elképzelteket. Ezért még nagy bajba kerülhetsz Lee Minji. Tekintetemet összefűzöm Yixingével és kimért lépésekkel közelítek felé, egy kecsegtető, féloldalas mosoly kíséretében. Ahogy ellépek előtte, hogy háta mögé kerüljek, felpattan és értetlenül bámul le rám – csak most veszem észre, hogy legalább két fejjel magasabb nálam. Veszek egy nagy levegőt, majd mellkasa felé nyúlok, de megragadja csuklóimat. Végem. Fél percig csak némán, ledöbbenve nézünk egymásra, végül  elenged és újra leülve felszólal.
- Ami nem megy, azt ne erőltesd – hangja cinikus, de nem néz rám, helyette a papírjaival kezd babrálni.
A méltóságom valahol a béka segge alatt lapulhat, lelkem pedig úgy távozik testemből, mint a felszállott füstfelhő. Némán fordulok meg, s akár egy sánta kutya, kivonszolom magam az irodából és így haladok egészen az osztályteremig, ahol a falhoz simulva csúszok le a talajig. Elgondolkodok Yixing utolsó mondatán, szavai értelmezése kissé nehézkessé válik a számomra. Vajon ez most felhívás volt keringőre, vagy egy szimpla visszautasítás arra utalva, hogy szerencsétlen vagyok? Lehetséges, mivel életemben nem másztam még rá senkire sem, de most képtelen leszek, és ha benne van a játékban, akkor sikerülni is fog. Egyszer. Talán. Már csak azért is megcsinálom! – határozom el magamban, majd előkapom a telefonom és tippek után kezdek böngészni az interneten. Hogyan mozdulj rá a tanárodra – írom be a keresőbe, mire egy rakás választ kidob, rá is megyek az elsőre és alaposan nekilátok tanulmányozni, mikor kinyílik a terem ajtaja.
- Visszajöhet összepakolni! – szól rám erélyesen a tanárnő. Ránézek a telefonom órájára, miszerint öt perc múlva kicsengetnek. Észre sem vettem, hogy eltelt az idő.
Felpattanok és besietek a terembe. Mindenki bőszen pakolászik, én pedig csak odasétálok a helyemre és lustán bedobálom a cuccaimat a táskámba, majd a csengőszóig leülök.
- Minjiah! – fordul felém Sehun. – Minden rendben?
- Nem. Yixing épp az előbb tiporta el a méltóságomat – közlöm egy fújtatás közben.
- Micsoda? – nyílnak nagyra szemei, de csak lelegyintem, nem igazán szeretnék róla beszélni, sem neki, sem pedig Haranak, de ahogy ismerem őket, úgysem fognak békén hagyni, amíg meg nem tudják mi történt. – Hát jó – tudja le végül Sehun.
A szünetben Hara is kérdések hadával bombáz, miután Sehun megemlíti neki, amit mondtam, de képtelen vagyok reagálni rájuk. Beülve a biológia terembe abban reménykedek, hogy békén hagy, mivel nem ül mellettem, de üzenetben folytatja a kíváncsiskodását. Azokra sem reagálok, s ennek hála végre abbahagyja a faggatást.
Az óra kezdetét jelző hangkor Zhang tanár úr pontosan lép be a terembe, szokásához híven. Az üdvözlés után belemélyülök füzetembe, mivel nem szeretném ha összetalálkozna tekintetünk.
- A ami órára egy különleges és számotokra valószínűleg érdekes témát hoztam – szólal fel, mire egyből felkapom a fejem, mivel nem szokott eltérni az adott anyagtól. – Ha valamelyikőtök próbál szexuálisan közelíteni a kiszemeltje felé, akkor határozottan tegye, mert ha bizonytalan, akkor a partner nem fogja komolyan venni a közeledését. És elsősorban érdemes lenne tudni, hogy az "áldozat" egyáltalán vevő-e a dologra, főleg akkor ha az egyén még idősebb is a közelítő személynél – ennél a mondatánál rám pillant, én pedig képtelen vagyok elkapni a tekintetem. – A lányok esetében, ha a férfi idősebb, akkor nagy eséllyel elfogadja a közeledést, mert izgalmas lehet a számára, de ez tényleg csak akkor működhet, ha az illető magabiztos – továbbra sem veszi le rólam a szemét, ami kezd kínossá válni, és egyre jobban csak úgy tűnik, hogy ez célzás akar lenni a számomra.
- És mi van akkor ha a lány az idősebb? – szólal fel számomra kimentően Sehun, amire kimondottan meglepődök, mert tudtommal nem érdeklik a nők. Bár meglehet, hogy leesett neki a kellemetlen szituáció és ezért tette fel a kérdést. Yixing egyből válaszol is rá, s ekkor végre elfordul tőlem.
Hara azt mondta, hogy keringnek róla pletykák, miszerint volt már együtt diákokkal, és ezután a – nagyon valószínűleg – célzása után már talán el is hiszem, ugyanis egy olyan tanár, vagy akár csak egy átlagos férfi, aki nem érdeklődik a fiatal lányok iránt, nem tenne ilyen megjegyzéseket, nem?
Elégedetten dőlök hátra a székemben, annak tudatában, hogy szabad utat adott a közeledésem felé, a tanácsát pedig, amit az imént mondott, megfogadom.

Prológus

Hangos zene szól a szobámban, miközben barátnőm és én igyekszünk kiválasztani a megfelelő ruhát estére, hogy telefonszámokat gyűjtsünk. Fél éve kezdődött köztünk ez a kis harc mi szerint melyikünk a vonzóbb, derítsük ki úgy, hogy fiúkat szedünk fel – elkérjük a telefonszámukat, megbeszélünk velük egy randit, amire ha van kedvünk elmegyünk, ha nincs nem. A csók és a szex azonban tabu, nem akarjuk, hogy bárki is olyasmit feltételezzen rólunk, ami nem igaz, így ez a két dolog felkerült a tiltólistára. Az én noteszomban – amit szigorúan őrzök magamnál – egyenlőre a fél év alatt negyven telefonszám van és tizenkilenc megbeszélt randi (hihetetlen, hogy egy szórakozóhelyen mennyi ilyet lehet összegyűjteni). Hara noteszében a számok azonban mindig előttem járnak, most épp plusz két telefonszámmal és egy megbeszélt randival vezet, de remélem ma este sikerül megfordítanom az állást.

- Lányok, hova ez a nagy készülődés vasárnap este? Tanulnotok kéne, nem? – lép be anyukám a szobámba szigorúan. A szüleink nem tudnak róla, hogy mivel is töltjük a szabadidőnket, de nem is kell, hogy tudják, mert biztosak vagyunk benne, hogy félreértenék az egészet, így jobb ha titokban marad.

- Sehun elhívott minket vacsorázni – hazudok könnyedén, amire nem vagyok valami büszke, de még így is jobban jár anya, minthogy tudjon a igazságról.

- Omo, az a fiú olyan édes – csapja össze a tenyerét áradozva. – Már rég együtt kellene vele lenned, de te mindig csak azt hajtogatod, hogy ő a legjobb barátod – morogja, majd összefont karokkal neki támaszkodik az ajtófélfának.

Nos, igen. Édesanyám sok mindent nem tud a mi életünkről. Sehun tényleg a legjobb barátom már gyerekkorom óta, mivel vele nőttem fel. Már kiskorunkban is különbözött a többi fiútól, szeretett az én lányos játékaimmal játszani, amikor nagyobbak lettünk mindig megkért, hogy had sminkeljen ki és had csinálhassa meg a hajam. A szüleink ezt letudták annyival, hogy biztos divattervező akar lenni, vagy fodrász, vagy valami hasonló. Általános iskolában még nem gondoltam arra, hogy Sehun más lehet, de amikor elsős gimnazisták lettünk rájött, hogy meleg, ami meglepett, mert külsőleg ő az egyetlen az osztályunkban, aki férfiasan néz ki és öltözködik. Különösebben a viselkedésén sem nyilvánul meg, hogy a saját neméhez vonzódik, mert teljesen olyan, mint az összes többi heteró fiú, szimplán csak inkább lányokkal lóg és érdeklik a csajos témák. A szülei nem tudnak róla, pedig a négy év alatt elég sok párkapcsolata volt, de nagyon jól titkolja otthon.

- Anya, Sehun és köztem soha nem lesz semmi, jobb ha ezt elfogadod! – válaszolom háttal neki a szekrényemben turkálva.

- De aztán ne gyere hozzám siránkozva, mikor neki már lesz valakije, de te magányos leszel. Sőt Hara, ez rád is vonatkozik! – fordul barátnőm felé, aki lebiggyeszti alsó ajkát szomorúságot tettetve. – Mind a ketten magányosak lesztek és így fogtok megöregedni! – közli végül mogorván.

- Akkor majd elvesszük egymást feleségül – ugrik oda hozzám Hara, hogy megöleljen. Anya egyből fintorogni kezd, mire mi csak felnevetünk.

- Csináljatok, amit akartok! – legyint végül, majd távozik a szobából én pedig becsukom utána az ajtót és visszatérek a ruhásszekrényemhez.

- Sehun meddig akarja még titkolni, hogy meleg? – sóhajt fel mellettem barátnőm, akinek e pillanatban sikerül kiválasztania a ruháját. – Wow, ezt eddig miért nem láttam? – gyönyörködve maga elé teszi a fekete, pánt nélküli, combközépig érő koktélruhát és beáll a tükör elé, ezt követően pedig forogni kezd jobba-balra, akárcsak egy balerina.

- Nem tudom, holnap megpróbálok vele beszélni, hogy ideje lenne elmondania. Elvégre is végzősök vagyunk, felnőttek leszünk, azt csinál, amit akar – sóhajtozok továbbra is, egyrészt azért mert nem értem Sehun miért nem mondta még el a szüleinek, másrészt pedig azért mert még mindig nem találtam egyetlen göncöt sem. – Amúgy az a ruha eléggé kihívó, nem gondolod? – vetek egy pillantást Hara felé.

- Yah! Te csak a sajátoddal foglalkozz – int le komoran, majd nekiáll átöltözni én pedig unottan folytatom a keresgélést, amikor a kezembe akad egy tengerészkék, hószú csipkés ujjú, szintén csak combközépig érő, szűkített fazonú ruha. 

- Meg is van! – mutatom fel boldogan, majd Harahoz hasonlóan én is öltözni kezdek. A cipőért így már nem is aggódok, mert van egy ugyan ilyen színű magassarkúm, aminek szerencsére nem húsz centis sarkai vannak így egész kényelmes hosszú távra is.

Ahogy az öltözködéssel megvagyunk, nekilátunk a sminkelésnek, amit nem viszünk túlzásba és egyformán készítünk el; enyhén kihúzzuk a felső vízvonalunkat, illetve húzunk egy szolid tusvonalat és végül felviszünk egy kis szempillaspirált, rúzs gyanánt pedig egy visszafogott, nűd árnyalatot használunk. Sosem voltunk a sminkelés hívei, ezért nem készítünk eget romboló füstös szemeket, vagy hasonlót, mert a sötétben úgyis csak egy paca látszódna belőle és úgy néznék ki, mint a pandák. A hajamat leengedem, mely hullámokban omlik vállamra, barátnőm is hasonlóképp cselekszik, annyi különbséggel, hogy a ő haja – kivételesen – szögegyenes. 

- Na, akkor indulhatunk is! – szólalunk meg egyszerre Haraval, majd megfogjuk a kis kézitáskánkat, amelyben ott a lapul a kis noteszünk, és a telefonunk, majd kimegyünk a konyhába szüleimhez, hogy elköszönjünk tőlük.

- Yah! Minji! Mi ez a ruha? Még, hogy nem akarsz Sehuntól semmit, akkor nem csípnéd így ki magad – kuncog anyukám, mire végig nézek rajta és látom, hogy csinosan van felöltözve. 

- Oh, omma, vártok valakit? – vetek egy pillantást apára is, aki szintén jól öltözött. Szüleim alapvetően is fiatalabbnak néznek ki a koruknál, ezek a ruhadarabok azonban még üdébbé varázsolják őket.

- Oh – simít végig édesanyám a szoknyáján. – Apád egyik jó barátja látogat el hozzánk vacsorára, tudod, aki kiállt a kávézónk mellett, amikor le akarták bontani az épületet. – A szüleim öt éve üzemeltetnek egy nagyon jól futó kávézót a belvárosban, ami egy lakóház aljába van beépítve. Az épület tulajdonosa körülbelül három hónapja, közölte, hogy le akarja bontani az egészet mert egy modernebb épületet akar építtetni a helyére – a mostanival semmi probléma nincs, egyszerűen csak megunta a tulajdonos. Ekkor jött az a férfi (akiről csak annyit tudok, hogy kínai), aki szembeszállt a tulajdonossal és maga mellé fogott még pár vásárlót, hogy megmentsék a kávézót. Ekkor édesapám úgy döntött, hogy inkább megveszi az épületet, nehogy megint ilyen helyzetbe kerüljenek. Azóta nagyon jó kapcsolatot ápolnak ezzel az emberrel, akit én még nem ismerek.

- Még sosem találkoztam vele, és megint akkor kell meghívnotok amikor elmegyek itthonról – grimaszolok. – Legalább a nevét áruljátok el! 

- Nem lehet kislányom – szólal meg komolyan apa. – Ha megismered, onnantól kezdve egy nyugodt napunk sem lesz. Túlságosan is jóképű a fiatal ember és meg akarunk óvni a csalódástól.

- Appa, omma! Honnan tudjátok, hogy, aki szerintetek helyes, az szerintem is az, huh? – vonom fel a szemöldökömet kérdően. – Mindegy... Hagyjuk. Ha ti ilyenek vagytok, akkor nem is akarom megismerni! – azzal hátat fordítok nekik és Haraba karolva elköszönök tőlük, majd az utcáról jövő dudaszó felé vesszük az irányt, amely több, mint valószínű, hogy Sehun autójának hangja.

Be is pattanunk mellé, én ülök előre, barátnőm pedig mögénk, mert nekem mindig felfordul a gyomrom ha hátul kell utaznom. 

- Helló lányok – köszönt minket egy féloldalas mosoly kíséretében Sehun. Ismét nagyon jól öltözött és az arca is megint csak ragyogó. Mindig azt mondom neki, hogy örülök amiért meleg, mert így semmi sem ronthatja el a barátságunkat, ugyanis ha nem lenne az, akkor nem biztos, hogy tudnék uralkodni az érzéseimen, így viszont valami visszatartja őket, hogy ne tudjanak a felszínre törni. – A mai kihívás; meleg bár – jelenti ki egyszerűen.

- Hogy? – kiáltunk fel egyszerre Haraval, Sehun szavai hallatán, azonban a reakciónkra egyből felnevet. 

- Csak vicceltem. Én oda megyek, titeket pedig kiraklak a szokásos helyen – közli végül szórakozottan.

- Mi? De hát neked is jönnöd kell! Te vagy a pasiosztó, nem hagyhatsz minket egyedül – nyavalygok mellette. Az ilyesfajta pasivadászatainkra mindig velünk jön, mert ő mondja meg melyikőnk kinél próbálkozzon be. Nagyon jó emberismerő és ezért mindig sejti, hogy ki az, aki könnyű lesz és ki az, aki nem, de nekünk sosem árulja el, ettől lesz kihívás ez az egész. 

- Találkozóm van, ne haragudjatok – mondja tettetett szomorúsággal a hangjában. 

- Oh, csak nem egy új románc veszi kezdetét? – ujjong barátnőm a hátsó ülésen.

- Bármi megeshet – feleli laza stílusban Sehun, majd megnyalja alsó ajkát és beharapja, ami nála azt jelenti, hogy zavarban van. 

Az út további részét zenehallgatással és énekléssel töltjük. Mindig sikerül megalapoznunk a jókedvet, amit javarészt Hara és az én bolondságomnak tudhatunk be, ezt pedig átsugározzuk az alapból komor természetű Shunnak is. Amikor azonban megérkezünk a szórakozóhelyhez és elköszönünk tőle egyből visszatér a valódi énje, ezért kicsit aggódni kezdek, hogy nehogy elrontsa a találkozóját. Ha nincs velünk elég csendes tud lenni, mert nem érzi magát biztos közegben, és ilyenkor nem tudja teljesen önmagát adni, de valójában, a komorság mögött egy szórakoztató és jó kedélyű fiú áll. 

Amint elhajt barátnőmmel megcélozzuk a szórakozóhely bejáratát, ami előtt igen csak hosszú sor áll. Ameddig várakozunk, felmérjük a kínálatot, ami egyenlőre nem túl biztató; Csak olyanokkal találjuk szembe magunkat, akik jóval idősebbek nálunk vagy a barátnőjükkel jöttek. 

- Hát, Minji, úgy látszik feleslegesen vagyunk itt – sóhajt fel barátnőm csalódottan, miközben szemével a sorban állókat pásztázza.

- Ugyan már, ezek csak azok akik be akarnak jutni, de nem tudhatjuk odabent mi vár ránk –válaszolom kissé reménykedve, mert magam sem vagyok benne biztos, hogy bent jobb lesz a helyzet. 

A kételyeim pedig nem tévednek. Negyven perce állunk a bárpult mellett és eddig egy szingli fiúval találkoztunk, aki viszont meleg, így nagyon valószínű, hogy ma este egy telefonszámot sem fogunk begyűjteni. Ezért készülődtünk annyit, és fagyoskodtunk kint a sorban?! – bosszankodok magamban.

- Még csak november van, nincs Valentin nap, akkor mi ez a sok pár? – toporzékol nyűgösen Hara.

- Hát, lehet, hogy anyának tényleg igaza van. Magányosan fogunk megöregedni... – vallom be a lehetséges tényeket, aminek gondolatára elborzadok. – Nem akarok egyedül megöregedni – rázom meg a fejem kétségbeesetten, majd felkönyökölök a bárpultra és megkeverem a szívószálammal az italomat.

- Én sem! – kiált fel Hara hisztisen – már amennyire a hangos zenétől kiáltásnak hallatszik. – De valahogy el kell döntenünk, hogy ki nyerte ezt a harcot – hajol közelebb vigyorogva barátnőm.

- Te nyerted, nem elég egyértelmű? – nézek rá értetlenkedve, mert fogalmam sincs, mit akar még bizonyítani, két lépéssel előttem jár, elég egyértelmű, hogy ő nyerte.

- De túl szoros! Holnapra kitalálok valamit, de szerintem most menjünk inkább haza – mondja végül kissé vidámabban, mire egyetértőn bólogatni kezdek.

- Lehetne, hogy hozzátok menjünk? Nem akarok otthon bezavarni semmibe – kérdezem kissé félve, mivel Hara szülei nem igazán szeretik, ha ilyen későn átjáróháznak használom őket. 

- Nincsenek otthon, úgyhogy megnyugodhatsz – nevet fel barátnőm, majd megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. 

Végezetül megisszuk az italunkat, hogy legalább az ne menjen kárba, majd hívünk egy taxit, hogy ameddig meg nem érkezik fagyoskodhassunk. Ezért aztán megérte ennyit készülődni. Remélem legalább Sehunnak jól telik az estéje és nagyobb sikerrel jár mint mi.