A szívem úgy dobog az idegességtől, hogy valószínűleg a földszintén lévő szüleim is hallják, Yixing azonban továbbra sem tágít felőlem. Egész héten erre vártam, ezért küzdöttem, most viszont minden izmom görcsben van és úgy érzem képtelen lennék megtenni. Ez nem én vagyok, nem egy útszéli lány vagyok, aki bárkivel képes lefeküdni. Nagy szemekkel nézek Yixingre, kinek tekintete kiolvashatatlan. Végigméri arcomat, majd egy gúnyos mosoly után megszólal.
- Ha ennyire félsz tőle, miért csinálod ezt? – jön a kérdés, amire ha az igazsággal válaszolnék, akkor még ennél is jobban lenézne, hogy mennyire gyerekesek és ostobák vagyunk Haraval. – Ez volt az utolsó lehetőséged – suttogja komolyan egy kicsit közelebb hajolva arcomhoz, végül ellöki magát és feláll. – Soha többé ne keress meg, semmilyen okból! – figyelmeztet miközben összepakolja a holmiját. Bánkódva ülök fel ágyamon, egyik kezemmel átkarolva másik könyökömet. – Ha nem ők lennének a szüleid, akkor most hozzájuk vezetne az utam, de nem akarom, hogy egy ilyen lány miatt bánkódjanak – veti elém meggyötrő szavait, amitől egyből elkap a lelkiismeret furdalás. – További szép estét – azzal távozni készül, de gyorsan felpattanok és keze után kapok, amivel megállítom.
- Ha így mész el, az feltűnő lenne – suttogom a földet bámulva. – Legalább velük beszélgess egy kicsit, kérlek – továbbra sem nézek fel, mire kirántja kezét fogásomból és szembefordul.
- Minji – szólít meg gyengéden, majd lassan felvezetem tekintetem és fájón, de szemébe nézek. – Lehetséges, hogy te... esetleg kedvelsz? – húzza fel szemöldökét, én pedig zavarba jötten kapkodom fejemet.
- N-nem... – felelem bizonytalanul, majd akaratlanul, de megjelenik lelki szemeim előtt a pár perccel ezelőtti viszonzatlan csók, melynek hatására, mintha valaki tenyerében fogná szívemet és enyhén markolná, ami nem túl kellemes érzés.
- Eddig azt hittem, hogy szimplán csak egy kis kalandra vágysz – mosolyog, majd megrázza fejét. – De, úgy látszik a szüleidnek igazuk volt – sóhajt egy nagyot, ezt követően pedig lejjebb hajol és vállamra helyezi kezét. – Sajnálom, Minji. Amit az imént mondtam a próbálkozásodról, fent tartom, de immár egy cseppet máshogy tekintek rád – mondatának utolsó felére felcsillannak szemeim, amit magam sem értek. – Persze nem úgy, és ezt is csak a szüleid miatt teszem.. – távolodik el tőlem, majd megköszörüli a torkát. – Ideje mennem. Jó éjszakát! – azzal, mielőtt bármit is mondhatnék, elhagyja a szobámat.
Saját magamtól összezavarodva huppanok le az ágyamra. Kedvelni? Dehogyis... Ez az egész csak a fogadás miatt ment, de most már végleg elveszítettem. – nyugtázom magamban, azonban szívem a korábbihoz hasonlóan viselkedik így odakapok hozzá.
- Aish, nyugodj már le! – masszírozom mellkasom grimaszolva. – Minji, te egy katasztrófa vagy – mormogom egy mély levegővétel közepette, mikor nyílik az ajtó.
- Mini, drágám, gyere vacsorázni – csillog édesapám szeme, ami számomra elég furcsa, így egyik szemöldökömet felhúzva indulok meg felé. – Mi az? – néz rám mosolyogva.
- Semmi – rázom meg a fejem, végül tovább haladok és sietős léptekkel közelítem meg a konyhát, ahol az a látvány fogad, amire számítottam. – Yixing miért van még itt?
- Minji! Miért vagy ilyen udvariatlan? – förmed rám anyukám. – Marasztaltam vacsorára, kérlek te is ülj le! – utasít miközben sürög-forog a kis helyiségben.
Egy sóhaj kíséretében leülök tanárommal szembe, aki egy halvány mosollyal fogad, majd elveszi rólam a tekintetét. Mit forgatsz a fejedben? Összeszűkített szemekkel figyelem tetteit, ő azonban rám sem hederít. Édesapám is csatlakozik hozzánk, s egy kis idő múlva anya befejezi a terítést és leül közénk.
- Lay, lehetne egy kérdésem? – szólal meg édesanyám mikor mindenki nekilát az evésnek. Az említett határozottan bólint egyet és a nőre fordítja figyelmét. – Mondd, a mi Minink mégis milyen az órákon? – megakad a falat a számban kérdésére, s gyorsan felpillantok tanár uramra.
- Oh – mosolyog – Igen csak határozott – vezeti rám tekintetét – és nem adja fel, ha valami nem sikerül neki, igazam van? – emeli meg szemöldökét Yixing, válaszul csak bólintok. Miért kell ilyen kétértelmű válaszokat adnia? Meg akar halni? – mérgelődök magamban.
- Valóban? – mosolyodik el édesanyám. – Ennek rendkívül örülök, mindig is tudtam, hogy a mi Minink szorgalmas! – kuncog elégedetten, majd ahogy rám vezeti tekintetét hirtelen elkomolyodik az arcom láttán. – Oh, valami baj van Minji?
Kérdésére köhintek egyet és felfrissülésképpen megrázom az arcomat.
- N-nem... semmi – suttogom. – Tudjátok, furcsa nekem ez a szituáció... Itt ülünk és beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Közben meg titkolóztatok előttem, most mégis úgy kell viselkednem Zhang tanár úrral, mintha a rokonom lenne... – közlöm megjátszott felháborodással, hogy valahogy eltereljem a témát.
- Igazad van Mini – keseredik el apukám. – De hidd el, hogy a te, vagyis a ti érdeketekben tettük. Fiatalok vagytok mind a ketten. Lay viszont már egy érett gondolkodású, saját magáért felelős ember. Nem szerettük volna, hogy megtetsszen neked és bele kavarj az életébe... – ecseteli apám, ám a mondandójával nem értek egyet.
- Aigoo! – csattanok fel. – Ha Őt – mutatok tanár uramra, aki csendben figyeli az eseményeket – egy érett férfinak tartjátok, engem pedig egy szorgalmas, okos lánynak, akkor mitől is féltek pontosan? Talán "Lay" – imitálom a levegőben a macskakaparást – vonzódik a fiatal lányokhoz, vagy a diákjaihoz és annyira ostoba, hogy össze is jönne eggyel a karrierjét kockáztatva? Vagy engem valami buta libának tartotok, aki... – ezt a mondatomat képtelen vagyok befejezni, mert, amit mondani szeretnék, pont azt csinálom az elmúlt pár napban. – Mindegy... nem értelek titeket. – zárom le búsan, miközben beletúrok az ételembe.
- Minji, drágám – szólít meg anyukám – Tudom milyen egy tini szerelem, és nézz rá erre a fiatal emberre – mutat Yixing felé, majd szemem sarkából rápillantok – van egy ellenállhatatlan kisugárzása.
Megforgatom a szemeimet és felállok.
- Akkor hagyjuk az egészet. Nem akarok vele találkozni többet itthon, elég ha csak az iskolában látom és ott sem fogom megkeresni, semmilyen okból! – nézek rá Yixingre. – Köszönöm a vacsorát – enyhén meghajlok és felrohanok az emeletre.
- Minjiah... – hallom anya hangját, ahogy utánam szól, de figyelmen kívül hagyom és tovább haladok.
Az emeletre érve kezembe veszem a telefonom, lehuppanok az ágyamra és írok egy üzenetet Sehunnak. Mivel még csak hét óra van, így megkérem, hogy találkozzunk a szokásos helyünkön. Szerencsére nem lakik messze tőlünk, mindössze két utcányira. Amiért őt hívom segítségül és nem Harat, annak egy nagyon egyszerű oka van; Sehunt kiskorom óta ismerem, vele nőttem fel és talán ő a legmegértőbb ember a földön, velem szemben. Ha Haranak mesélném el a történteket nagy valószínűséggel kinevetne és nem venne komolyan.
Sehun gyorsabban reagál az üzenetemre, mint vártam és természetesen találkozik velem, így fel is pattanok gyorsan, majd a ruhásszekrényemhez sietek, hogy keressek valami melegebb öltözetéket. Nem szokásom kiöltözni, hogyha a barátaimmal találkozok, főleg nem, hogyha csak a környéken, és még sötét is van, mert hát novemberben milyen is legyen az idő, ha nem sötét és hideg, amit nem mellesleg ki nem állhatok. Egy sötétszürke bő fazonú meleg pulóver és egy vastag magas derekú, farmer mellett döntök. A felsőm felhúzása közben hallom, hogy kinyílik a szobaajtóm, amire oda se figyelek, mivel gondolom anyukám jött utánam, hogy elbeszélgessen velem.
- Oh, elnézést – hallom meg magam mögül Yixing hangját, amire egyből gyorsabb tempóban húzom fel a pulóveremet, majd megilletődve, nagy szemekkel hátra fordulok. Zhang tanár úr az ajtóban áll eltakart szemekkel.
- Tessék csak. – bököm oda könnyedén, majd folytatom a készülődést a hajam copfba fogásával. Yixing kiles két ujja között, miután megbizonyosodik róla, hogy van rajtam ruha elveszi a kezét és kihúzza magát.
- Most már tegezel? Nem rég még nem így tettél – mosolyog halványan, mire csak egy flegma grimaszt vágok.
- Miért jött fel? A szüleim odalent vannak én pedig elmegyek, szóval senkit sem fogok zavarni – állok meg előtte határozottan kiegyenesedve, csípőre tett kezekkel. Azt veszem észre rajta, mintha fürkészné az arcomat, ami valószínűleg azért van, mert általában sehova sem megyek felkötött hajjal, most viszont nincs kedvem a hajammal küszködni. – Oh? – nézek mélyebben a szemébe figyelmeztetően, hogy válaszoljon.
- Oh – néz vissza a szemembe kifejezéstelenül, mintha egész eddig nem bámult volna feltűnően. – Mi lett hirtelen ez a kemény viselkedés? – mosolyodik el féloldalasan. Felsóhajtok és előregörnyedek egy pillanatra, mintha elfáradtam volna.
- Miért jött utánam? – vonom fel a szemöldököm.
- Nem viselkedhetsz így a szüleiddel – mondja könnyedén.
- Oh, szóval most, hogy már kiderült, hogy én vagyunk a lányuk bele akar szólni a szüleimmel való kapcsolatomba? – hümmögök cinikusan a mondatom végén. – Jobb lesz, ha nem teszi. Én nem fogok magáról tudomást venni. Úgy lesz ahogyan eddig, nem tudok Lay személyéről, magát pedig továbbra is csak – hangsúlyozom ki –, csak és kizárólag a tanáromként fogom kezelni. Szerintem maga is tegyen így. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek – ahogy elhagyja ez az utolsó pár szó a számat, olyan érzés keríti hatalmába a szívemet, mintha meghasadni készülne egy szakítás után. Mi ez? – masszírozom mellkasom.
- Értem – biggyeszti le ajkait Yixing elégedetlenül fújtatva egyet. – A szüleid csak ettől akartak megóvni téged – közli közönyösen.
- Mitől? – nézek rá értetlenül, mire a mellkasom felé biccent.
- Hogy ne érezd azt, amit most. És tudod mit, igazad van, tegyünk úgy ahogyan eddig – bólint egyetértően. De mégis, hogyan éreznék? – Viszont azt tudnod kell – folytatja –, hogy a szüleidre való tekintettel jobban oda fogok figyelni rád. Akár tetszik, akár nem. De megígérhetem, hogy semmit sem fogsz észre venni belőle, amíg nem okozol problémát.
- Pf... – forgatom a szemeimet. – Köszönöm, nem kell – azzal elhaladok mellette, de hirtelen megragadja a karomat ezzel visszatartva.
- Amikor azt mondtam, hogy valakinek határozottnak kell lennie a céljai elérésében – suttog majdnem a fülembe –, azt nem azért mondtam, hogy utána így viselkedj. A szégyenlősebb éned amiből érezhető volt, milyen is vagy valójában jobban tetszett. – Szemeim elkerekednek és egy mozdulattal kirántom karomat a fogásából.
- Akkor mostantól még jobban nem kell aggódniuk a szüleimnek kettőnk miatt, mert nem leszek többé olyan – nézek komolyan a szemeibe. Arcunkat körülbelül öt centi választja el egymástól, így késztetést érzek, hogy akaratlanul is, de ránézzek ajkaira. Ezt azonban egy pillanat alatt letudom, és mikor visszanézek szemeibe látom, hogy ő is hozzám hasonlóan cselekszik. Nyelek egyet, mert érzem a feszültséget kettőnk között, jobban mondva inkább magamban, amit láthatóan ő is észrevesz ugyanis elvigyorodik.
- Biztos vagy ebben? – hajol egy fél centivel közelebb, melyre reflexszerűen hátrahajolok.
- Yah – húzódok el tőle teljesen. – Teljesen – bólintok határozottan.
- Ennek örülök – húzza ki magát egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. – Mert ez csak egy teszt volt, ne gondolj mögé semmit. További szép estét – azzal bólint egyet és elsétál.
Hah, hogy lehet valaki egyszerre vonzó, arrogáns, beképzelt és ah... annyi minden egyszerre. Olyan bosszantó. Még, hogy teszt, huh? Tényleg? Na majd meglátod milyen egy igazi teszt – bosszankodok magamban mérgesen utána nézve.
Becsukom a szobám ajtaját és lebaktatok a földszintre, hogy közöljem a szüleimmel elmegyek. Yixing még mindig velük beszélget és amikor meglát gúnyosan elmosolyodik. Szinte biztos vagyok benne, hogy élvezi. Anyukám nem igazán örül neki, hogy ilyenkor elmászkálok, de miután tudja, hogy csak egy sarokkal lejjebb megyek, valamennyivel megnyugszik.
Elköszönök tőlük, majd elindulok. Mire odaérek a játszótérhez Sehun már ott vár az egyik padon. Sóhajtva ülök le mellé és el is kezdem neki beszámolni a mai eseményeket, a bepróbálkozásomról, arról, hogy mi derült ki Yixingről illetve, hogy miféle tesztet állított fel nekem nem is olyan rég. Sehun egy laza "hm" válasszal díjazza történteket, ami nála annyit jelent, hogy mindent megértett és átgondolja a részleteket. Egy kis idő után meg is szólal.
- Szóval izgalmas kis délutánod volt – kuncog, mire finoman karon ütöm. – Mi van akkor ha nem csak egy teszt volt csak úgy tesz? – néz fel rám.
- Nem hinném, de az biztos, hogy lemondok a fogadásról. Nem vagyok ribanc és most, hogy tudom a szüleim titkát, nem fogok rosszat tenni senkivel. Magamat is beleértve. Egy ilyen hülyeség miatt nem teszem tönkre emberek életét... – ekkor döbbenek csak rá igazán, hogy még is mekkora marhaságba fogtam bele. – Feküdjek le a tanárommal csak azért, hogy megnyerjek egy értelmetlen versenyt – nevetek fel kínomban. – Hogy lehettünk ekkora idióták? – kérdőn nézek Sehunra, mikor elnézve arca mellett a háttérben egy sötét alakot látok meg az egyik fa tövében. Megrázom a fejem letudván, hogy nincs ott senki, csak a fáradtság miatt láttam ott valakit.
- Örülök, hogy te így látod a dolgokat, viszont ezt magyarázd el Haranak is – egy kicsit lejjebb csúszik a padon és kinyújtózik. – Tudod, hogy neki a mindene ez a verseny és most vagy mindenképp le akar járatni téged ezzel a fogadással Zhang tanár úr előtt és mások előtt is. Vagy csak meg akar bizonyosodni róla, hogy "még erre is képtelen vagy", ezzel bebizonyítva magának, hogy mekkora fölénnyel nyert.
- Aigoo – borulok el oldalasan Sehun ölébe, mire hirtelen felkapja kezeit. – Mit kéne tennem? Ha elmondom neki mi történt mélyen a földbe fog döngölni és egész életemben ezt kell majd hallgatnom tőle.
- Oh – köszörüli meg a torkát, majd felkelt a térdeiről. Erre picit ledöbbenek, mert nem szokta ezt csinálni, és ahogy elnézem az arcát egy kissé olyan, mintha zavarban lenne. – Nem tudom, majd kitalálunk valamit, szóval egyenlőre ne mondj neki semmit.
- Rendben – bólogatok egyetértően, majd kérdőn ránézek. – Yah, mi van veled?
- Velem? – nevet fel erőltetetten. – Még is mi lenne? – beharapja a száját, ami kétség kívül azt jelenti, hogy zavarban van. Mostanában eléggé furcsán viselkedik.
- Sehunah, nekem mindent elmondhatsz – tekintetem egyszerre fenyegető és megértő.
- Yah, Minjiah! Ne nézz így, nincs semmi... – kiélesítem a nézésemet. – Na jó... tényleg van valami – vallja be végül. – De akkor se nézz így, ez ijesztő. Szóval... Az van, hogy... – hezitál. – Most haza kell mennem – nyögi ki kissé zavartan.
- Mi? – döbbenek le. – Miért?
- Mert otthon vár valaki... És nem ígérkeztem el sokáig, csak egy fél órára, amit így is túl léptem, szóval mennem kell – hadarja, ami nem vall rá.
- De...
- Ne haragudj, holnap a suliban beszélünk – azzal feláll, integet és elmegy.
Nagyokat pislogva nézek utána, mert sosem csinál ilyet. Mindig haza szokott kísérni és mindig én vagyok neki az első, akkor is ha éppen valakivel van. Valami itt nem stimmel, de ő belőle aztán nem szedem ki egykönnyen, mi a problémája. Nem szokta nyilvánosságra hozni, ha valami nincsen rendben vele, inkább elmondja négyszemközt amikor úgy érzi. Most viszont kimondottan látszott rajta, hogy valami nagyon nincsen a helyén. Meg a távolságtartása. Lehet, hogy csak én fújom fel a dolgokat és csak beteg. Ami biztos, hogy nem szabad kérdezősködnöm, mert ha nagy a baj, azt magától is el fogja mondani.
Az idő későre jár így muszáj nekem is hazamennem. Otthon csak a sötét lakás fogad, Yixing autója már nem állt kint a ház előtt, gondolom azért, mert hét közben a szüleim szeretnek korán lefeküdni, hogy másnap ne legyenek fáradtak. Felbaktatok a szobámba, kissé csalódottan és szomorúan érzem magam a mai nap történtek után, így úgy döntök, hogy letusolok és elteszem magam holnapra. Tisztában vagyok vele, hogy az agyam úgysem fog még egy darabig aludni hagyni.
- Ha ennyire félsz tőle, miért csinálod ezt? – jön a kérdés, amire ha az igazsággal válaszolnék, akkor még ennél is jobban lenézne, hogy mennyire gyerekesek és ostobák vagyunk Haraval. – Ez volt az utolsó lehetőséged – suttogja komolyan egy kicsit közelebb hajolva arcomhoz, végül ellöki magát és feláll. – Soha többé ne keress meg, semmilyen okból! – figyelmeztet miközben összepakolja a holmiját. Bánkódva ülök fel ágyamon, egyik kezemmel átkarolva másik könyökömet. – Ha nem ők lennének a szüleid, akkor most hozzájuk vezetne az utam, de nem akarom, hogy egy ilyen lány miatt bánkódjanak – veti elém meggyötrő szavait, amitől egyből elkap a lelkiismeret furdalás. – További szép estét – azzal távozni készül, de gyorsan felpattanok és keze után kapok, amivel megállítom.
- Ha így mész el, az feltűnő lenne – suttogom a földet bámulva. – Legalább velük beszélgess egy kicsit, kérlek – továbbra sem nézek fel, mire kirántja kezét fogásomból és szembefordul.
- Minji – szólít meg gyengéden, majd lassan felvezetem tekintetem és fájón, de szemébe nézek. – Lehetséges, hogy te... esetleg kedvelsz? – húzza fel szemöldökét, én pedig zavarba jötten kapkodom fejemet.
- N-nem... – felelem bizonytalanul, majd akaratlanul, de megjelenik lelki szemeim előtt a pár perccel ezelőtti viszonzatlan csók, melynek hatására, mintha valaki tenyerében fogná szívemet és enyhén markolná, ami nem túl kellemes érzés.
- Eddig azt hittem, hogy szimplán csak egy kis kalandra vágysz – mosolyog, majd megrázza fejét. – De, úgy látszik a szüleidnek igazuk volt – sóhajt egy nagyot, ezt követően pedig lejjebb hajol és vállamra helyezi kezét. – Sajnálom, Minji. Amit az imént mondtam a próbálkozásodról, fent tartom, de immár egy cseppet máshogy tekintek rád – mondatának utolsó felére felcsillannak szemeim, amit magam sem értek. – Persze nem úgy, és ezt is csak a szüleid miatt teszem.. – távolodik el tőlem, majd megköszörüli a torkát. – Ideje mennem. Jó éjszakát! – azzal, mielőtt bármit is mondhatnék, elhagyja a szobámat.
Saját magamtól összezavarodva huppanok le az ágyamra. Kedvelni? Dehogyis... Ez az egész csak a fogadás miatt ment, de most már végleg elveszítettem. – nyugtázom magamban, azonban szívem a korábbihoz hasonlóan viselkedik így odakapok hozzá.
- Aish, nyugodj már le! – masszírozom mellkasom grimaszolva. – Minji, te egy katasztrófa vagy – mormogom egy mély levegővétel közepette, mikor nyílik az ajtó.
- Mini, drágám, gyere vacsorázni – csillog édesapám szeme, ami számomra elég furcsa, így egyik szemöldökömet felhúzva indulok meg felé. – Mi az? – néz rám mosolyogva.
- Semmi – rázom meg a fejem, végül tovább haladok és sietős léptekkel közelítem meg a konyhát, ahol az a látvány fogad, amire számítottam. – Yixing miért van még itt?
- Minji! Miért vagy ilyen udvariatlan? – förmed rám anyukám. – Marasztaltam vacsorára, kérlek te is ülj le! – utasít miközben sürög-forog a kis helyiségben.
Egy sóhaj kíséretében leülök tanárommal szembe, aki egy halvány mosollyal fogad, majd elveszi rólam a tekintetét. Mit forgatsz a fejedben? Összeszűkített szemekkel figyelem tetteit, ő azonban rám sem hederít. Édesapám is csatlakozik hozzánk, s egy kis idő múlva anya befejezi a terítést és leül közénk.
- Lay, lehetne egy kérdésem? – szólal meg édesanyám mikor mindenki nekilát az evésnek. Az említett határozottan bólint egyet és a nőre fordítja figyelmét. – Mondd, a mi Minink mégis milyen az órákon? – megakad a falat a számban kérdésére, s gyorsan felpillantok tanár uramra.
- Oh – mosolyog – Igen csak határozott – vezeti rám tekintetét – és nem adja fel, ha valami nem sikerül neki, igazam van? – emeli meg szemöldökét Yixing, válaszul csak bólintok. Miért kell ilyen kétértelmű válaszokat adnia? Meg akar halni? – mérgelődök magamban.
- Valóban? – mosolyodik el édesanyám. – Ennek rendkívül örülök, mindig is tudtam, hogy a mi Minink szorgalmas! – kuncog elégedetten, majd ahogy rám vezeti tekintetét hirtelen elkomolyodik az arcom láttán. – Oh, valami baj van Minji?
Kérdésére köhintek egyet és felfrissülésképpen megrázom az arcomat.
- N-nem... semmi – suttogom. – Tudjátok, furcsa nekem ez a szituáció... Itt ülünk és beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Közben meg titkolóztatok előttem, most mégis úgy kell viselkednem Zhang tanár úrral, mintha a rokonom lenne... – közlöm megjátszott felháborodással, hogy valahogy eltereljem a témát.
- Igazad van Mini – keseredik el apukám. – De hidd el, hogy a te, vagyis a ti érdeketekben tettük. Fiatalok vagytok mind a ketten. Lay viszont már egy érett gondolkodású, saját magáért felelős ember. Nem szerettük volna, hogy megtetsszen neked és bele kavarj az életébe... – ecseteli apám, ám a mondandójával nem értek egyet.
- Aigoo! – csattanok fel. – Ha Őt – mutatok tanár uramra, aki csendben figyeli az eseményeket – egy érett férfinak tartjátok, engem pedig egy szorgalmas, okos lánynak, akkor mitől is féltek pontosan? Talán "Lay" – imitálom a levegőben a macskakaparást – vonzódik a fiatal lányokhoz, vagy a diákjaihoz és annyira ostoba, hogy össze is jönne eggyel a karrierjét kockáztatva? Vagy engem valami buta libának tartotok, aki... – ezt a mondatomat képtelen vagyok befejezni, mert, amit mondani szeretnék, pont azt csinálom az elmúlt pár napban. – Mindegy... nem értelek titeket. – zárom le búsan, miközben beletúrok az ételembe.
- Minji, drágám – szólít meg anyukám – Tudom milyen egy tini szerelem, és nézz rá erre a fiatal emberre – mutat Yixing felé, majd szemem sarkából rápillantok – van egy ellenállhatatlan kisugárzása.
Megforgatom a szemeimet és felállok.
- Akkor hagyjuk az egészet. Nem akarok vele találkozni többet itthon, elég ha csak az iskolában látom és ott sem fogom megkeresni, semmilyen okból! – nézek rá Yixingre. – Köszönöm a vacsorát – enyhén meghajlok és felrohanok az emeletre.
- Minjiah... – hallom anya hangját, ahogy utánam szól, de figyelmen kívül hagyom és tovább haladok.
Az emeletre érve kezembe veszem a telefonom, lehuppanok az ágyamra és írok egy üzenetet Sehunnak. Mivel még csak hét óra van, így megkérem, hogy találkozzunk a szokásos helyünkön. Szerencsére nem lakik messze tőlünk, mindössze két utcányira. Amiért őt hívom segítségül és nem Harat, annak egy nagyon egyszerű oka van; Sehunt kiskorom óta ismerem, vele nőttem fel és talán ő a legmegértőbb ember a földön, velem szemben. Ha Haranak mesélném el a történteket nagy valószínűséggel kinevetne és nem venne komolyan.
Sehun gyorsabban reagál az üzenetemre, mint vártam és természetesen találkozik velem, így fel is pattanok gyorsan, majd a ruhásszekrényemhez sietek, hogy keressek valami melegebb öltözetéket. Nem szokásom kiöltözni, hogyha a barátaimmal találkozok, főleg nem, hogyha csak a környéken, és még sötét is van, mert hát novemberben milyen is legyen az idő, ha nem sötét és hideg, amit nem mellesleg ki nem állhatok. Egy sötétszürke bő fazonú meleg pulóver és egy vastag magas derekú, farmer mellett döntök. A felsőm felhúzása közben hallom, hogy kinyílik a szobaajtóm, amire oda se figyelek, mivel gondolom anyukám jött utánam, hogy elbeszélgessen velem.
- Oh, elnézést – hallom meg magam mögül Yixing hangját, amire egyből gyorsabb tempóban húzom fel a pulóveremet, majd megilletődve, nagy szemekkel hátra fordulok. Zhang tanár úr az ajtóban áll eltakart szemekkel.
- Tessék csak. – bököm oda könnyedén, majd folytatom a készülődést a hajam copfba fogásával. Yixing kiles két ujja között, miután megbizonyosodik róla, hogy van rajtam ruha elveszi a kezét és kihúzza magát.
- Most már tegezel? Nem rég még nem így tettél – mosolyog halványan, mire csak egy flegma grimaszt vágok.
- Miért jött fel? A szüleim odalent vannak én pedig elmegyek, szóval senkit sem fogok zavarni – állok meg előtte határozottan kiegyenesedve, csípőre tett kezekkel. Azt veszem észre rajta, mintha fürkészné az arcomat, ami valószínűleg azért van, mert általában sehova sem megyek felkötött hajjal, most viszont nincs kedvem a hajammal küszködni. – Oh? – nézek mélyebben a szemébe figyelmeztetően, hogy válaszoljon.
- Oh – néz vissza a szemembe kifejezéstelenül, mintha egész eddig nem bámult volna feltűnően. – Mi lett hirtelen ez a kemény viselkedés? – mosolyodik el féloldalasan. Felsóhajtok és előregörnyedek egy pillanatra, mintha elfáradtam volna.
- Miért jött utánam? – vonom fel a szemöldököm.
- Nem viselkedhetsz így a szüleiddel – mondja könnyedén.
- Oh, szóval most, hogy már kiderült, hogy én vagyunk a lányuk bele akar szólni a szüleimmel való kapcsolatomba? – hümmögök cinikusan a mondatom végén. – Jobb lesz, ha nem teszi. Én nem fogok magáról tudomást venni. Úgy lesz ahogyan eddig, nem tudok Lay személyéről, magát pedig továbbra is csak – hangsúlyozom ki –, csak és kizárólag a tanáromként fogom kezelni. Szerintem maga is tegyen így. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek – ahogy elhagyja ez az utolsó pár szó a számat, olyan érzés keríti hatalmába a szívemet, mintha meghasadni készülne egy szakítás után. Mi ez? – masszírozom mellkasom.
- Értem – biggyeszti le ajkait Yixing elégedetlenül fújtatva egyet. – A szüleid csak ettől akartak megóvni téged – közli közönyösen.
- Mitől? – nézek rá értetlenül, mire a mellkasom felé biccent.
- Hogy ne érezd azt, amit most. És tudod mit, igazad van, tegyünk úgy ahogyan eddig – bólint egyetértően. De mégis, hogyan éreznék? – Viszont azt tudnod kell – folytatja –, hogy a szüleidre való tekintettel jobban oda fogok figyelni rád. Akár tetszik, akár nem. De megígérhetem, hogy semmit sem fogsz észre venni belőle, amíg nem okozol problémát.
- Pf... – forgatom a szemeimet. – Köszönöm, nem kell – azzal elhaladok mellette, de hirtelen megragadja a karomat ezzel visszatartva.
- Amikor azt mondtam, hogy valakinek határozottnak kell lennie a céljai elérésében – suttog majdnem a fülembe –, azt nem azért mondtam, hogy utána így viselkedj. A szégyenlősebb éned amiből érezhető volt, milyen is vagy valójában jobban tetszett. – Szemeim elkerekednek és egy mozdulattal kirántom karomat a fogásából.
- Akkor mostantól még jobban nem kell aggódniuk a szüleimnek kettőnk miatt, mert nem leszek többé olyan – nézek komolyan a szemeibe. Arcunkat körülbelül öt centi választja el egymástól, így késztetést érzek, hogy akaratlanul is, de ránézzek ajkaira. Ezt azonban egy pillanat alatt letudom, és mikor visszanézek szemeibe látom, hogy ő is hozzám hasonlóan cselekszik. Nyelek egyet, mert érzem a feszültséget kettőnk között, jobban mondva inkább magamban, amit láthatóan ő is észrevesz ugyanis elvigyorodik.
- Biztos vagy ebben? – hajol egy fél centivel közelebb, melyre reflexszerűen hátrahajolok.
- Yah – húzódok el tőle teljesen. – Teljesen – bólintok határozottan.
- Ennek örülök – húzza ki magát egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. – Mert ez csak egy teszt volt, ne gondolj mögé semmit. További szép estét – azzal bólint egyet és elsétál.
Hah, hogy lehet valaki egyszerre vonzó, arrogáns, beképzelt és ah... annyi minden egyszerre. Olyan bosszantó. Még, hogy teszt, huh? Tényleg? Na majd meglátod milyen egy igazi teszt – bosszankodok magamban mérgesen utána nézve.
Becsukom a szobám ajtaját és lebaktatok a földszintre, hogy közöljem a szüleimmel elmegyek. Yixing még mindig velük beszélget és amikor meglát gúnyosan elmosolyodik. Szinte biztos vagyok benne, hogy élvezi. Anyukám nem igazán örül neki, hogy ilyenkor elmászkálok, de miután tudja, hogy csak egy sarokkal lejjebb megyek, valamennyivel megnyugszik.
Elköszönök tőlük, majd elindulok. Mire odaérek a játszótérhez Sehun már ott vár az egyik padon. Sóhajtva ülök le mellé és el is kezdem neki beszámolni a mai eseményeket, a bepróbálkozásomról, arról, hogy mi derült ki Yixingről illetve, hogy miféle tesztet állított fel nekem nem is olyan rég. Sehun egy laza "hm" válasszal díjazza történteket, ami nála annyit jelent, hogy mindent megértett és átgondolja a részleteket. Egy kis idő után meg is szólal.
- Szóval izgalmas kis délutánod volt – kuncog, mire finoman karon ütöm. – Mi van akkor ha nem csak egy teszt volt csak úgy tesz? – néz fel rám.
- Nem hinném, de az biztos, hogy lemondok a fogadásról. Nem vagyok ribanc és most, hogy tudom a szüleim titkát, nem fogok rosszat tenni senkivel. Magamat is beleértve. Egy ilyen hülyeség miatt nem teszem tönkre emberek életét... – ekkor döbbenek csak rá igazán, hogy még is mekkora marhaságba fogtam bele. – Feküdjek le a tanárommal csak azért, hogy megnyerjek egy értelmetlen versenyt – nevetek fel kínomban. – Hogy lehettünk ekkora idióták? – kérdőn nézek Sehunra, mikor elnézve arca mellett a háttérben egy sötét alakot látok meg az egyik fa tövében. Megrázom a fejem letudván, hogy nincs ott senki, csak a fáradtság miatt láttam ott valakit.
- Örülök, hogy te így látod a dolgokat, viszont ezt magyarázd el Haranak is – egy kicsit lejjebb csúszik a padon és kinyújtózik. – Tudod, hogy neki a mindene ez a verseny és most vagy mindenképp le akar járatni téged ezzel a fogadással Zhang tanár úr előtt és mások előtt is. Vagy csak meg akar bizonyosodni róla, hogy "még erre is képtelen vagy", ezzel bebizonyítva magának, hogy mekkora fölénnyel nyert.
- Aigoo – borulok el oldalasan Sehun ölébe, mire hirtelen felkapja kezeit. – Mit kéne tennem? Ha elmondom neki mi történt mélyen a földbe fog döngölni és egész életemben ezt kell majd hallgatnom tőle.
- Oh – köszörüli meg a torkát, majd felkelt a térdeiről. Erre picit ledöbbenek, mert nem szokta ezt csinálni, és ahogy elnézem az arcát egy kissé olyan, mintha zavarban lenne. – Nem tudom, majd kitalálunk valamit, szóval egyenlőre ne mondj neki semmit.
- Rendben – bólogatok egyetértően, majd kérdőn ránézek. – Yah, mi van veled?
- Velem? – nevet fel erőltetetten. – Még is mi lenne? – beharapja a száját, ami kétség kívül azt jelenti, hogy zavarban van. Mostanában eléggé furcsán viselkedik.
- Sehunah, nekem mindent elmondhatsz – tekintetem egyszerre fenyegető és megértő.
- Yah, Minjiah! Ne nézz így, nincs semmi... – kiélesítem a nézésemet. – Na jó... tényleg van valami – vallja be végül. – De akkor se nézz így, ez ijesztő. Szóval... Az van, hogy... – hezitál. – Most haza kell mennem – nyögi ki kissé zavartan.
- Mi? – döbbenek le. – Miért?
- Mert otthon vár valaki... És nem ígérkeztem el sokáig, csak egy fél órára, amit így is túl léptem, szóval mennem kell – hadarja, ami nem vall rá.
- De...
- Ne haragudj, holnap a suliban beszélünk – azzal feláll, integet és elmegy.
Nagyokat pislogva nézek utána, mert sosem csinál ilyet. Mindig haza szokott kísérni és mindig én vagyok neki az első, akkor is ha éppen valakivel van. Valami itt nem stimmel, de ő belőle aztán nem szedem ki egykönnyen, mi a problémája. Nem szokta nyilvánosságra hozni, ha valami nincsen rendben vele, inkább elmondja négyszemközt amikor úgy érzi. Most viszont kimondottan látszott rajta, hogy valami nagyon nincsen a helyén. Meg a távolságtartása. Lehet, hogy csak én fújom fel a dolgokat és csak beteg. Ami biztos, hogy nem szabad kérdezősködnöm, mert ha nagy a baj, azt magától is el fogja mondani.
Az idő későre jár így muszáj nekem is hazamennem. Otthon csak a sötét lakás fogad, Yixing autója már nem állt kint a ház előtt, gondolom azért, mert hét közben a szüleim szeretnek korán lefeküdni, hogy másnap ne legyenek fáradtak. Felbaktatok a szobámba, kissé csalódottan és szomorúan érzem magam a mai nap történtek után, így úgy döntök, hogy letusolok és elteszem magam holnapra. Tisztában vagyok vele, hogy az agyam úgysem fog még egy darabig aludni hagyni.
____________________________________________
Sziasztok! Gondoltam itt is elnézést kérek a rengetek – két évnyi – kihagyásért. Az írásmódomon szerintem látszik is ez az elmaradás, amit igyekszek pótolni és helyreállítani. Azt nem ígérem, hogy hetente lesznek részek, mert még így is száz fele áll a fejem, de mivel újra ihletet és kedvet kaptam így biztosan lesz folytatás, és nem lesznek éves kihagyások.