Gondolatban valahol a galaxis közepén lebegek céltalanul, s lábaimat csak a megszokás vezérli egészen az osztálytermünkig, ahol automatikusan huppanok le Sehun mellé a székre. Teljesen elveszettnek érzem magam a semmiben. Nincsenek gondolataim, se érzéseim jelenleg, mint akiből kiöltek minden életet. Barátaim köszönésére csak egy hümmögéssel válaszolok, amiből remélhetőleg leszűrik a jelenlegi állapotom, és nem zargatnak. Fejemet az asztallapra hajtom, kezeimet pedig lelógatom magam mellett. Sehun felsóhajt, amiből már tudom, hogy sikerült levonnia a következtetéseimet, és valószínűleg azzal is tisztában van, hogy mi nyomaszt ennyire – az előző esti beszélgetésünkre visszagondolva. Erről eszembe jut, hogy elég furcsán viselkedett, most viszont ennek semmi nyomát nem mutatja – na meg aztán épp ahhoz van a legkevésbé kedvem, hogy faggassam.
Látványos szenvedésemből két pár cipő zökkent ki, amit a pad alól pillantok meg a másik oldalt. A lábbelihez természetesen hang is tartozik, ami a napokban nem csak, hogy ismerős a számomra, de túl gyakran is hallom.
- Lee kisasszony – szólít meg kedvesen Zhang tanár úr. – Beszélhetnénk egy pár szót? – Nagyot sóhajtok, majd unottan felnézek rá.
- Mindjárt kezdődik az óra – bököm oda közömbösen, majd homlokomat nagyot koppintva vissza veszem előző pozíciómat.
- Velem van az első órájuk, pár perc késést megengedhetek magamnak – mondja ezt a mindig pontban érkező Zhang Yixing.
- Nem. Akarok. Beszélgetni – suttogom szaggatva.
- Ez esetben a szüleiddel is beszélhetek arról, miért is romlanak a jegyeid a napokban, és, hogy miért is nem fog menni a mai biológia dolgozat sem... – ecseteli megállás nélkül az osztályterem kellős középen. Észbe kapok, mi lesz ebből, hogyha folytatja, így felpattanok és kisietek a teremből. Már így is elég kínos lehetett ez a szituáció a bent tartózkodók számára, ami mindeddig fel se tűnt. – Kövess az irodámba – tekint rám féloldalasan Yixing, amint elhalad mellettem.
- Miért is akar velem beszélni? – szaladok utána. – Úgy tudtam mindent lezártunk...
- Halkabban – fordul hátra figyelmeztetően felemelve mutatóujját, miközben az irodájához érünk.
- Nem tök mindegy? – vonom meg a vállam. – Az osztályteremben is elég kellemetlen volt a hangulat, nem gondolja? – sóhajtok a kis helyiségbe menet.
- Amiről most fogunk beszélni az még kínosabb lesz – sóhajt egyet s helyet foglal a székében. Erre megdöbbenek és immár érdeklődve fürkésztem komoly tekintetét. – Miért szeretnél velem annyira lefeküdni?
- Huh? – A kérdésére még jobban megfeszülök.
- Tényleg fogadtál valakivel? – Azt hittem ennél mélyebbre nem tudok süllyedni, de úgy látszik, hogy mégis.
- Várjunk csak honnan... Maga kihallgatta a beszélgetésünket Sehunnal? – Ekkor kapok észhez, hogy nem csak a képzeletem játszott velem a múlt este a játszótéren.
- Nincs okod a felháborodásra, a szüleid aggódtak érted, ezért megkértek, hogy nézzek rád, és pont elkaptam ezt az aprócska kis részletet – könnyedén és higgadtan ejti ki a szavakat a száján. Hirtelen azt se tudom, hogy kiabáljak, amiért lekövetett, sírjak azért, mert ekkora idióta vagyok, vagy nevessek azon, hogy a szüleim ennyire nem bíznak bennem. – Teljesen megőrültél Minji?
- Én... nem... – végül az összekuszálódott érzéseim egyszerre törnek ki belőlem és először csak a könnyeim kezdenek potyogni, majd elvigyorodom s végül ez a két cselekedetem keserves sírós nevetésbe megy át. – Nem értheti ezt... – nyögöm ki végül és az ajtó felé sietek, de Yixing reflexei jobbak, mint amire számítanék, és az utolsó pillanatban elkap és magával szembe fordít.
- Nyugodj meg Minji – mélyen a szemembe néz, majd az íróasztala előtt heverő székek egyikéhez vezet és leültet. – Azért hívtalak ide, hogy megbeszéljük.
- De nincs mit megbeszélni... – lehelem erőtlenül.
- Dehogyis nincs – leül az asztalra pont velem szemben. – Magyarázd el és majd talán megértem.
- Én... én nem vagyok ilyen – valamilyen oknál fogva akaratomon kívül is dőlni kezdenek belőlem a szavak. – Sose voltam... Nem az vagyok, akit itt az iskolában, vagy otthon négyszemközt látott. Kicsit sem... – felnézek rá, mélyen íriszeibe pillantok, amelyekből nehéz lenne bármit is kiolvasni. – Tudja milyen érzés az, amikor az ember a legjobb barátnője miatt elnyomva érzi magát évekig? Olyan, hogy, amikor adódik egy lehetőség, hogy ezt leküzdje, bármit képes megtenni.
- Erre akkor sem ez lett volna a legjobb megoldás... Tisztában vagy vele, hogy ennek milyen következményei lehetnének? – felvonja szemöldökét, kérdésére én is hasonlóképp reagálok. – Ne érts félre... én sosem lennék együtt egy veled egykorú lánnyal, főleg nem egy diákommal. Csak úgy egyáltalán...
- Tudom, de senkinek sem kellett volna megtudnia... – sütöm le a tekintetem.
- Csak Sehunnak és Haranak. Mennyire bízol meg a barátnődben? – veti fel komoly hangnemben.
- Nem tudom... – szavaim igazak tényleg nem tudom, hogy mennyire bízhatok Haraban. Az is lehet, hogy egyből szétkürtölte volna mindenkinek, abból pedig nagy baj lehetett volna.
- Ez elég is válasznak – húzza ki magát. – Jobb lenne, ha más barátok után néznél. Csak ennyit tudok mondani – zárja rövidre.
Némán ülök magam elé bámulva. Yixingnek igaza van, mindenben. Eddig bele se gondoltam, hogy mi lett volna, ha ez tényleg megtörténik és Hara esetleg szétkürtöli, hogy lejárasson, Őt pedig bajba keverje.
- Mindenesetre, örülök neki, hogy elmondtad az igazat, és annak is, hogy nem vagy belém zúgva – sóhajt fel megkönnyebbülten. – A szüleidre nézve... az elég kellemetlen lett volna – mosolyog, mire felkapom a fejem.
Hogy mi? Belezúgva? Komolya azt hitte, hogy...
- Várjunk – nézek fel rá. – Komolyan azt hitte, hogy beleszerettem magába? – kuncogásomat nem tudom leplezni, amire láthatólag zavarba jött. – Ezek szerint ez gyakran előfordulhatott már, vagy csak nagyon sok nő ügye volt, hogy ezt ennyire természetesnek vette – folytatom a kuncogást, ugyanis ez számomra eddig a pontig teljesen abszurd volt, hogy így érezzek iránta. Azonban ebben a pillanatban a szívem ismételten dübögni kezd és oda is kapok felé.
- Tényleg? – egyszerre zavart és sejtető a hanglejtése. – Ez esetben, sajnálom, hogy ezt feltételeztem – zárja le könnyedén.
- Akkor... – nézek rá kérdőn – vissza megyünk órára... vagy?
- Oh, persze – pattan fel hirtelen, majd körbenéz és megindul az ajtó felé. – Ja, és még valami – hirtelenjében megtorpan előttem, én pedig majdnem felcsattanok hátára. – Bocsánat... öhm, kezdjünk tiszta lappal?! – nyújtja felém kezét, mire elmosolyodok, bólintok egyet és kezet rázok vele. Ő is rám mosolyog, majd visszaindulunk az osztályterembe.
Belépve a diákok – barátaimon kívül – szerencsére nem figyelnek fel ránk, csak akkor kapják fel a fejüket, mikor Zhang tanár úr levágja a könyvét íróasztalára, és megköszörüli a torkát.
Kifejezéstelen arccal huppanok le székembe Sehun mellé, aki hozzám hasonló arckifejezéssel szeme sarkából rám pillant, majd kinyitja füzetét és belemélyed. Ismét nem tudom mire véljem ezt a viselkedését, semmi kíváncsiskodás, kérdő pillantások, mintha meg lenne sértődve.
Elmélkedésem közben Hara kuncogva hátradob egy kis cetlit az orrom elé. Ránézek tanár urunkra, hogy vajon észre vette-e, és lám, persze, hogy magyarázás közben is bámul. Oldalra fordítom tekintetem, Sehun szeme sarkából figyeli mi áll a papírdarabon. Szét is nyitom gyorsan, s mikor elolvasom a rajta szereplő írást, gyorsan összegyűröm és erősen a markomban szorítom. Először Yixingre nézek félve, aki ebből láthatóan leszűrte miféle felirat is állhat a kis cetlin, majd barátomra tekintek, aki vélhetőleg kissé feszülten felhúzza szemöldökét és sóhajt egy nagyot. Ezt követően széthajtogatom a mini galacsint és újra elolvasom az írást. ,,Na megvolt a tancár bácsi?" Mérgemben még apróbb darabokra tépkedem és beleszórom a tolltartómba. Hara ekkor hangosan kuncog egyet, mire megforgatom szemeimet és realizálódik bennem, hogy el kell mondanom neki, hogy feladom a fogadást.
Az óra végezetével fénysebességgel pakolom össze a holmim és sietek ki a teremből, hogy még véletlenül se tudjon, és ne is akarjon senki se hozzám szólni, se megállítani. Utam az iskola hátsó udvarának egyik legeldugottabb részéhez vezet, ahol a sövényes kerítés mellett leguggolok és térdeimre temetem arcom. Mély gondolkodásba kezdek mégis mitévő legyek, ám nem jutok sokra, mert akármit is választok, még ha helyesen is döntök, akkor is sérülni fogok, legalábbis ha Haran múlik.
Gondolatmenetemből egy vállérintés zökkent ki, melyre felrezzenek, reménykedve, hogy nem Yixing talált rám. Ám mikor felnézve megpillantom Sehun együtt érző mosolyát, felpattanok és a karjaiba temetem magam. Szorosan átölel, mire a könnyeim kiszökni készülnek, de nem engedek utat nekik.
- Mond el neki Minji – simogatja meg hajamat, mire elhúzódok tőle és nemlegesen rázni kezdem a fejem. – Szeretnéd, hogy én beszéljek vele? Talán meg tudom győzni, hogy hülyeség ez az egész.
- Mióta nem támogatod a fogadást? Eddig te is ugyan úgy biztattál és szívattál miatta... – kérdezem.
- Mióta látom, hogy kezdesz összetörni miatta – vágja rá. Mielőtt bármit is mondhatnék folytatja. – Te nem ilyen vagy. Nem is az a vidám, bolondos lány vagy mióta tart ez az egész. Mond el neki, ha nem érti meg, hát akkor ez van, nem kell velünk lógnia többet. Előtte is jól megvoltunk nélküle – mosolyodik el.
- Ez igaz – kuncogok, visszagondolva azokra az időkre, amikor tényleg csak egymásnak voltunk.
Meghittnek nevezhető pillanatunkat Hara krákogása zavarja meg, melyet taps kísér. Bosszankodva összeszorítom szemeimet és felé fordulok.
- Szóval feladod? – nevet Hara. – Mi történt? Elszállt a bátorságod?
- Nem fogok hülyét csinálni magamból, és nem teszem tönkre egy ember karrierjét sem! – förmedek rá. – Elegem van a gyerekességedből... Hogy azt hiszed nekünk állandóan versenyeznünk kell, csakhogy bebizonyítsd magadnak, jobb vagy nálam. Viszont, ameddig ilyeneket csinálsz el kell szomorítsalak, semmivel sem vagy több egyikünknél sem – jelentem ki csöppet félve, határozottságot tettetve.
- Így gondolod? – vonja fel szemöldökét, egy mosoly kíséretében. – Megteszem akkor én. Csak, hogy lásd, igen is jobb vagyok nálad, és a kis szerelmedet is el tudom csábítani, ha akarom, amire te nem vagy képes – ekkor Sehunra pillant. – Összeilletek, ugyan olyan szerencsétlenek vagytok mindketten. – Mondatára elképedek és kíváncsian nézek barátomra, aki zavarba jötten ácsorog mellettem. Azonban azt nem hagyhatom, hogy Hara is elkezdje ezt az egészet, mert abból már tényleg baj lehet.
- Nem fog menni, mert tudja – állítom meg a menni készülő lányt.
- Hogy? – fordul vissza.
- Tudja, hogy fogadtunk. Tegnap meghallotta, hogy erről beszélgetek Sehunnal – vallom be neki.
- Te tényleg ennyire ostoba vagy? – csattan fel. – Vagy ez most csak kamu, hogy én ne próbálkozzak? – elmélkedik hangosan.
- Nem, nem kamu – Yixing szólal meg a háta mögül, mire Hara lesápadva, elképedt arccal, lassan megfordul és szembe találja magát Zhang tanár úrral. – Jobb, ha tudod, neked és Minjinek sincs semmi esélye, és ha ezt tovább folytatjátok, akkor szólnom kell az igazgatónak. És a szüleiteknek – utolsó mondatánál rám vezeti tekintetét.
- Vége a barátságunknak – fordul felénk Hara, majd felháborodva elviharzik. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel még nincs vége, nem úgy ismerem, mint, aki egyhamar feladja.
- Örülök, hogy végre nemet mondtál neki – böki oda nekem Yixing. – Sehun dicséretre méltó, hogy Min... Lee kisasszony mellett állsz. De az ilyen játékokat, vagy nevezzétek bárminek, jobb, ha egy életre elfelejtitek, mert nem csak most, de később is nagy bajba keverhet titeket és másokat is – azzal sarkon fordul és indulni készül.
- Köszönöm! Zhang tanár úr... – szólok utána, válaszul pedig egy bólintást kapok, majd elsétál. – Minji ezzel nem zárta le... biztos vagyok benne – súgom oda Sehunnak, aki egyetértően bólogat. – Aludj ma nálam – kérlelem. – Nem akarok egyedül lenni.
- Oh... persze... jó – habozva ejti ki belegyező szavait, de a jelenlegi helyzetben már fel sem veszem a furcsaságát. Az utóbbi napokban minden, és mindenki megbolondulni látszik.
A tanítás hátralevő részében Hara nagy ívben került minket azonban nem nézett teljesen levegőnek, mert néha-néha ránk vetett egy-egy megvető pillantást. Bár még mindig nem értem miért van ezen ennyire felháborodva, és mégis miért akar ennyire bizonyítani. Vajon mit vétettem ellene?
Látványos szenvedésemből két pár cipő zökkent ki, amit a pad alól pillantok meg a másik oldalt. A lábbelihez természetesen hang is tartozik, ami a napokban nem csak, hogy ismerős a számomra, de túl gyakran is hallom.
- Lee kisasszony – szólít meg kedvesen Zhang tanár úr. – Beszélhetnénk egy pár szót? – Nagyot sóhajtok, majd unottan felnézek rá.
- Mindjárt kezdődik az óra – bököm oda közömbösen, majd homlokomat nagyot koppintva vissza veszem előző pozíciómat.
- Velem van az első órájuk, pár perc késést megengedhetek magamnak – mondja ezt a mindig pontban érkező Zhang Yixing.
- Nem. Akarok. Beszélgetni – suttogom szaggatva.
- Ez esetben a szüleiddel is beszélhetek arról, miért is romlanak a jegyeid a napokban, és, hogy miért is nem fog menni a mai biológia dolgozat sem... – ecseteli megállás nélkül az osztályterem kellős középen. Észbe kapok, mi lesz ebből, hogyha folytatja, így felpattanok és kisietek a teremből. Már így is elég kínos lehetett ez a szituáció a bent tartózkodók számára, ami mindeddig fel se tűnt. – Kövess az irodámba – tekint rám féloldalasan Yixing, amint elhalad mellettem.
- Miért is akar velem beszélni? – szaladok utána. – Úgy tudtam mindent lezártunk...
- Halkabban – fordul hátra figyelmeztetően felemelve mutatóujját, miközben az irodájához érünk.
- Nem tök mindegy? – vonom meg a vállam. – Az osztályteremben is elég kellemetlen volt a hangulat, nem gondolja? – sóhajtok a kis helyiségbe menet.
- Amiről most fogunk beszélni az még kínosabb lesz – sóhajt egyet s helyet foglal a székében. Erre megdöbbenek és immár érdeklődve fürkésztem komoly tekintetét. – Miért szeretnél velem annyira lefeküdni?
- Huh? – A kérdésére még jobban megfeszülök.
- Tényleg fogadtál valakivel? – Azt hittem ennél mélyebbre nem tudok süllyedni, de úgy látszik, hogy mégis.
- Várjunk csak honnan... Maga kihallgatta a beszélgetésünket Sehunnal? – Ekkor kapok észhez, hogy nem csak a képzeletem játszott velem a múlt este a játszótéren.
- Nincs okod a felháborodásra, a szüleid aggódtak érted, ezért megkértek, hogy nézzek rád, és pont elkaptam ezt az aprócska kis részletet – könnyedén és higgadtan ejti ki a szavakat a száján. Hirtelen azt se tudom, hogy kiabáljak, amiért lekövetett, sírjak azért, mert ekkora idióta vagyok, vagy nevessek azon, hogy a szüleim ennyire nem bíznak bennem. – Teljesen megőrültél Minji?
- Én... nem... – végül az összekuszálódott érzéseim egyszerre törnek ki belőlem és először csak a könnyeim kezdenek potyogni, majd elvigyorodom s végül ez a két cselekedetem keserves sírós nevetésbe megy át. – Nem értheti ezt... – nyögöm ki végül és az ajtó felé sietek, de Yixing reflexei jobbak, mint amire számítanék, és az utolsó pillanatban elkap és magával szembe fordít.
- Nyugodj meg Minji – mélyen a szemembe néz, majd az íróasztala előtt heverő székek egyikéhez vezet és leültet. – Azért hívtalak ide, hogy megbeszéljük.
- De nincs mit megbeszélni... – lehelem erőtlenül.
- Dehogyis nincs – leül az asztalra pont velem szemben. – Magyarázd el és majd talán megértem.
- Én... én nem vagyok ilyen – valamilyen oknál fogva akaratomon kívül is dőlni kezdenek belőlem a szavak. – Sose voltam... Nem az vagyok, akit itt az iskolában, vagy otthon négyszemközt látott. Kicsit sem... – felnézek rá, mélyen íriszeibe pillantok, amelyekből nehéz lenne bármit is kiolvasni. – Tudja milyen érzés az, amikor az ember a legjobb barátnője miatt elnyomva érzi magát évekig? Olyan, hogy, amikor adódik egy lehetőség, hogy ezt leküzdje, bármit képes megtenni.
- Erre akkor sem ez lett volna a legjobb megoldás... Tisztában vagy vele, hogy ennek milyen következményei lehetnének? – felvonja szemöldökét, kérdésére én is hasonlóképp reagálok. – Ne érts félre... én sosem lennék együtt egy veled egykorú lánnyal, főleg nem egy diákommal. Csak úgy egyáltalán...
- Tudom, de senkinek sem kellett volna megtudnia... – sütöm le a tekintetem.
- Csak Sehunnak és Haranak. Mennyire bízol meg a barátnődben? – veti fel komoly hangnemben.
- Nem tudom... – szavaim igazak tényleg nem tudom, hogy mennyire bízhatok Haraban. Az is lehet, hogy egyből szétkürtölte volna mindenkinek, abból pedig nagy baj lehetett volna.
- Ez elég is válasznak – húzza ki magát. – Jobb lenne, ha más barátok után néznél. Csak ennyit tudok mondani – zárja rövidre.
Némán ülök magam elé bámulva. Yixingnek igaza van, mindenben. Eddig bele se gondoltam, hogy mi lett volna, ha ez tényleg megtörténik és Hara esetleg szétkürtöli, hogy lejárasson, Őt pedig bajba keverje.
- Mindenesetre, örülök neki, hogy elmondtad az igazat, és annak is, hogy nem vagy belém zúgva – sóhajt fel megkönnyebbülten. – A szüleidre nézve... az elég kellemetlen lett volna – mosolyog, mire felkapom a fejem.
Hogy mi? Belezúgva? Komolya azt hitte, hogy...
- Várjunk – nézek fel rá. – Komolyan azt hitte, hogy beleszerettem magába? – kuncogásomat nem tudom leplezni, amire láthatólag zavarba jött. – Ezek szerint ez gyakran előfordulhatott már, vagy csak nagyon sok nő ügye volt, hogy ezt ennyire természetesnek vette – folytatom a kuncogást, ugyanis ez számomra eddig a pontig teljesen abszurd volt, hogy így érezzek iránta. Azonban ebben a pillanatban a szívem ismételten dübögni kezd és oda is kapok felé.
- Tényleg? – egyszerre zavart és sejtető a hanglejtése. – Ez esetben, sajnálom, hogy ezt feltételeztem – zárja le könnyedén.
- Akkor... – nézek rá kérdőn – vissza megyünk órára... vagy?
- Oh, persze – pattan fel hirtelen, majd körbenéz és megindul az ajtó felé. – Ja, és még valami – hirtelenjében megtorpan előttem, én pedig majdnem felcsattanok hátára. – Bocsánat... öhm, kezdjünk tiszta lappal?! – nyújtja felém kezét, mire elmosolyodok, bólintok egyet és kezet rázok vele. Ő is rám mosolyog, majd visszaindulunk az osztályterembe.
Belépve a diákok – barátaimon kívül – szerencsére nem figyelnek fel ránk, csak akkor kapják fel a fejüket, mikor Zhang tanár úr levágja a könyvét íróasztalára, és megköszörüli a torkát.
Kifejezéstelen arccal huppanok le székembe Sehun mellé, aki hozzám hasonló arckifejezéssel szeme sarkából rám pillant, majd kinyitja füzetét és belemélyed. Ismét nem tudom mire véljem ezt a viselkedését, semmi kíváncsiskodás, kérdő pillantások, mintha meg lenne sértődve.
Elmélkedésem közben Hara kuncogva hátradob egy kis cetlit az orrom elé. Ránézek tanár urunkra, hogy vajon észre vette-e, és lám, persze, hogy magyarázás közben is bámul. Oldalra fordítom tekintetem, Sehun szeme sarkából figyeli mi áll a papírdarabon. Szét is nyitom gyorsan, s mikor elolvasom a rajta szereplő írást, gyorsan összegyűröm és erősen a markomban szorítom. Először Yixingre nézek félve, aki ebből láthatóan leszűrte miféle felirat is állhat a kis cetlin, majd barátomra tekintek, aki vélhetőleg kissé feszülten felhúzza szemöldökét és sóhajt egy nagyot. Ezt követően széthajtogatom a mini galacsint és újra elolvasom az írást. ,,Na megvolt a tancár bácsi?" Mérgemben még apróbb darabokra tépkedem és beleszórom a tolltartómba. Hara ekkor hangosan kuncog egyet, mire megforgatom szemeimet és realizálódik bennem, hogy el kell mondanom neki, hogy feladom a fogadást.
Az óra végezetével fénysebességgel pakolom össze a holmim és sietek ki a teremből, hogy még véletlenül se tudjon, és ne is akarjon senki se hozzám szólni, se megállítani. Utam az iskola hátsó udvarának egyik legeldugottabb részéhez vezet, ahol a sövényes kerítés mellett leguggolok és térdeimre temetem arcom. Mély gondolkodásba kezdek mégis mitévő legyek, ám nem jutok sokra, mert akármit is választok, még ha helyesen is döntök, akkor is sérülni fogok, legalábbis ha Haran múlik.
Gondolatmenetemből egy vállérintés zökkent ki, melyre felrezzenek, reménykedve, hogy nem Yixing talált rám. Ám mikor felnézve megpillantom Sehun együtt érző mosolyát, felpattanok és a karjaiba temetem magam. Szorosan átölel, mire a könnyeim kiszökni készülnek, de nem engedek utat nekik.
- Mond el neki Minji – simogatja meg hajamat, mire elhúzódok tőle és nemlegesen rázni kezdem a fejem. – Szeretnéd, hogy én beszéljek vele? Talán meg tudom győzni, hogy hülyeség ez az egész.
- Mióta nem támogatod a fogadást? Eddig te is ugyan úgy biztattál és szívattál miatta... – kérdezem.
- Mióta látom, hogy kezdesz összetörni miatta – vágja rá. Mielőtt bármit is mondhatnék folytatja. – Te nem ilyen vagy. Nem is az a vidám, bolondos lány vagy mióta tart ez az egész. Mond el neki, ha nem érti meg, hát akkor ez van, nem kell velünk lógnia többet. Előtte is jól megvoltunk nélküle – mosolyodik el.
- Ez igaz – kuncogok, visszagondolva azokra az időkre, amikor tényleg csak egymásnak voltunk.
Meghittnek nevezhető pillanatunkat Hara krákogása zavarja meg, melyet taps kísér. Bosszankodva összeszorítom szemeimet és felé fordulok.
- Szóval feladod? – nevet Hara. – Mi történt? Elszállt a bátorságod?
- Nem fogok hülyét csinálni magamból, és nem teszem tönkre egy ember karrierjét sem! – förmedek rá. – Elegem van a gyerekességedből... Hogy azt hiszed nekünk állandóan versenyeznünk kell, csakhogy bebizonyítsd magadnak, jobb vagy nálam. Viszont, ameddig ilyeneket csinálsz el kell szomorítsalak, semmivel sem vagy több egyikünknél sem – jelentem ki csöppet félve, határozottságot tettetve.
- Így gondolod? – vonja fel szemöldökét, egy mosoly kíséretében. – Megteszem akkor én. Csak, hogy lásd, igen is jobb vagyok nálad, és a kis szerelmedet is el tudom csábítani, ha akarom, amire te nem vagy képes – ekkor Sehunra pillant. – Összeilletek, ugyan olyan szerencsétlenek vagytok mindketten. – Mondatára elképedek és kíváncsian nézek barátomra, aki zavarba jötten ácsorog mellettem. Azonban azt nem hagyhatom, hogy Hara is elkezdje ezt az egészet, mert abból már tényleg baj lehet.
- Nem fog menni, mert tudja – állítom meg a menni készülő lányt.
- Hogy? – fordul vissza.
- Tudja, hogy fogadtunk. Tegnap meghallotta, hogy erről beszélgetek Sehunnal – vallom be neki.
- Te tényleg ennyire ostoba vagy? – csattan fel. – Vagy ez most csak kamu, hogy én ne próbálkozzak? – elmélkedik hangosan.
- Nem, nem kamu – Yixing szólal meg a háta mögül, mire Hara lesápadva, elképedt arccal, lassan megfordul és szembe találja magát Zhang tanár úrral. – Jobb, ha tudod, neked és Minjinek sincs semmi esélye, és ha ezt tovább folytatjátok, akkor szólnom kell az igazgatónak. És a szüleiteknek – utolsó mondatánál rám vezeti tekintetét.
- Vége a barátságunknak – fordul felénk Hara, majd felháborodva elviharzik. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel még nincs vége, nem úgy ismerem, mint, aki egyhamar feladja.
- Örülök, hogy végre nemet mondtál neki – böki oda nekem Yixing. – Sehun dicséretre méltó, hogy Min... Lee kisasszony mellett állsz. De az ilyen játékokat, vagy nevezzétek bárminek, jobb, ha egy életre elfelejtitek, mert nem csak most, de később is nagy bajba keverhet titeket és másokat is – azzal sarkon fordul és indulni készül.
- Köszönöm! Zhang tanár úr... – szólok utána, válaszul pedig egy bólintást kapok, majd elsétál. – Minji ezzel nem zárta le... biztos vagyok benne – súgom oda Sehunnak, aki egyetértően bólogat. – Aludj ma nálam – kérlelem. – Nem akarok egyedül lenni.
- Oh... persze... jó – habozva ejti ki belegyező szavait, de a jelenlegi helyzetben már fel sem veszem a furcsaságát. Az utóbbi napokban minden, és mindenki megbolondulni látszik.
A tanítás hátralevő részében Hara nagy ívben került minket azonban nem nézett teljesen levegőnek, mert néha-néha ránk vetett egy-egy megvető pillantást. Bár még mindig nem értem miért van ezen ennyire felháborodva, és mégis miért akar ennyire bizonyítani. Vajon mit vétettem ellene?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése