Kilencedik fejezet

Nehezen nyitogatom pilláim miután agyam már valamilyen szinten magához tért. Az este igencsak hirtelen merülhettem álomba, mert abszolút nem emlékszem mi történt a részeg Yixinges jelenet után. Csak nem rúgtam be én is. Ahogy kinyitom szememet először homályosan, majd egyre élesebben rajzolódik ki előttem egy férfi alak. Ahogy feljebb vezetem tekintetemet az illető testén, egyre inkább tudatosul bennem, hogy nem más, mint Lay hever az ágyban. Felpattanok s zavartan körbenézek, eközben nyugtázom magamban, hogy mégiscsak sikerült elnyomnia az álomnak mellette. 

- Jó reggelt – köszönt egy gyors mosoly kíséretében, majd arckifejezése ismét komollyá válik. 

- Akkor, én megyek is – húznám le magamról a takarót, de ekkor megragadja karomat, ezzel felidézve bennem a tegnap este történteket. Mint egy felgyorsított film, úgy játszódik le lelki szemeim előtt. 

- Maradj csak – elengedi alkarom és kényelmesen nekidől az ágytámlának. – Elég homályos, de megvan azért a múlt este... – összeszorított szemekkel fordulok oda hozzá törökülésbe rendezve lábaimat. Ez kínos lesz úgy érzem. – Egy kicsit őszintébb voltam a kelleténél. – Pár másodperc néma csend keletkezik köztünk. – De lényegében minden igaz volt – vallja be. – Bár nem kellett volna rád másznom, azt hiszem azzal csak rontottam a helyzeten. 

- Hát – azt sem tudom mit mondjak. – Lehet. 

- Sajnálom. Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell. Mondanám, hogy felejtsük el, de azt hiszem az nehéz lenne – zavartan megvakarja tarkóját, majd lesüti szemeit. 

- Nézd – sóhajtok fel. – Ami az elmúlt napokban történik velem, arra nincsenek szavak – kezdek bele, itt az ideje, hogy én is őszinte legyek. – Szeretném azt hinni, hogy ez csak egy álom és nemsokára felkelek belőle, de félő, hogy ez nem így van. Nagyon sajnálom ezt az egészet. Nem akartam kellemetlenséget okozni, vagy rosszat tenni ellened... Most pedig teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet, és az egyetlen, akinek elmondhatnám a jelenlegi érzéseimet... az az ember, aki miatt most itt tartok... részben legalábbis. – Azzal sem vagyok tisztában, hogy egyáltalán megért, olyan összeszedetlenül darálom neki a szavakat. Itt azonban megállok, egyrészt, mert a sírás kerülget, másrészt pedig, annyi mindent ki tudnék adni magamból, hogy holnap reggelig itt ülnénk.

- Ha ez megnyugtat, engem is sikerült felkavarnod. – Nem, Yixing. Ez nem segít, de köszi szépen. – Bocsánat – süti le szemeit, látván mérges arckifejezésem. – Mindegy is. Menjünk, együnk valamit, aztán majd elgondolkodunk mi legyen. 

Egyetértően bólintok, majd felpattanunk és elindulunk a földszintre. Odalent a faliórára pillantva veszem észre, hogy már elmúlt dél. Te jó ég, miért alszok ilyen sokáig? 

A tegnapi félbehagyott ramenem még mindig az asztalon pihen, de hamar el is takarítom, amíg Yixing a hűtőszekrényben matat.

- Tegnap vettem egy s mást – szólal meg. – Egy ebéddel szerettem volna megköszönni a szüleidnek, hogy itt lehetek. 

- Tudsz főzni? – vonom fel megdöbbenten szemöldököm. 

- Sok mindenhez értek – hangja sejtelmes, s valamilyen okból kifolyólag elpirulok és beharapom ajkam. – Minji... – kuncog egyet miután rám néz, én pedig gyorsan megrázom a fejemet. 

- Elnézést... Na és mi jót fogunk enni? – kérdem izgatottan. Yixing pedig elmosolyodik arckifejezésemen. Gyanítom olyan fejet vágok épp, mint egy kisgyerek, aki új játékot kapott. 

- Majd meglátod. Nem szokásom elnevezni az ételeimet. Legyen elég annyi, hogy Zhang Yixing különleges kínai menüje – kacag, mire én is elnevetem magam. Nem hangzik valami meggyőzően, dehát várjuk ki a végét. – Ha szeretnél, segíthetsz megpucolni a zöldségeket. 

Végül is nem akarok csak úgy állni mellette és bámulni, szóval rábólintok és nekiállok megmosni a már előkészített zöldeket. 

Meglepetésemre egész jó hangulatban telik a főzőcskézés, Yixingnek visszatért a mosolygós énje, legalábbis erre az időre, valamint meglehetősen humoros személyiséget véltem benne felfedezni. Sokat nevetgélünk, de komoly témák is felmerülnek, amiknek végre semmi közük az érzéseinkhez. Jó végre egy kicsit másról is beszélgetni. 

Ahogy készen vagyok a hámozással és vagdosással Yixing mellé lépek a tűzhelyhez, s ámulattal nézem, ahogyan forgatja a serpenyőt benne a csirkehússal, majd a hozzáadott zöldségekkel, s végül rizzsel. Amint ezzel megvan megterítjük az asztalt, s mikor az utolsó tálat is felszolgáljuk, csak ekkor tűnik fel, hogy micsoda terülj-terülj asztalkámat varázsolt Lay. Legalább öt különböző ételt készített, s alig várom, hogy mind megkóstoljam. Le is ülünk az étkezőhöz s nekilátunk az evésnek. Amennyire nem voltak biztatóak Yixing szavai, annyira pozitív csalódásként ért az ízvilág. Szinte felrobbannak az ízlelőbimbóim.

- Omo! – szólalok fel elégedetten. – Annyira finom! – azzal be is kapok még egy falatot a csirkés-zöldséges rizsből. 

- Egyél sokat! – vigyorog magabiztosan a férfi. 

Csendben folytatjuk az evést, egy kis sojut is kortyolunk mellé, majd miután az utolsó morzsát is elfogyasztjuk, jóllakott sóhajok közepette dőlünk hátra a széken. 

- Ezt meg tudnám szokni – nyújtózok ki. – Persze anya főztje is finom, de ez most új volt! – ölembe ejtem karjaim s Yixingre tekintek. 

Önelégülten kel fel az asztaltól s közben kigombolja inge felső részét, így megvillantva fedetlen mellizmát. Vágyakozó pillantásokat szórva könyökölök rá az asztallapra.

- Annyira dögös – csúszik ki a számon — gyanítom az alkohol hatására —, gyorsan elé is kapom ujjaimat. – Omo – suttogom.

- Minji – leheli. – Jobb lenne ha elfelejtenénk a történteket. Hétfőtől már nem leszek itt, az iskolában pedig szeretném, ha nem találkoznánk többet a kelleténél. Valamint a szüleidnek is nemet fogok mondani, ha áthívnak – szavai hallatán feldühödöm.

- Szóval újra kétségek közt akarsz hagyni? – ugrok fel ültő helyzetemből. – Azt hittem, hogy valami elindult most köztünk. 

- Én pedig úgy vélem nem kéne többet innod – zárja le a sojus üveget. 

- Ezt talán magadnak kellett volna megemlítened tegnap mielőtt majdnem lefeküdtünk! – háborodok fel. 

- Az hiba volt! – csóválja fejét. – Minji értsd meg, hogy nem lehet köztünk semmi! A tanárod vagyok! Hétfőn az első dolgom lesz tisztázni Haraval a dolgokat az igazgatóság előtt – könnyedén ejti ki mondatait. Ledöbbenve nézek rá.

- Ha ez ilyen egyszerű akkor már azelőtt meg kellett volna tenned, hogy... 

- Ne neked álljon feljebb Minji! – felemelt hanggal vág közbe. – Még így is kockán forog az állásom, Miattad! – utolsó szavát erősen kihangsúlyozza, s közben mutató ujjával rám mutat. – Nem várhatod el tőlem, hogy feladjak mindent csak azért, hogy veled legyek. Még csak nem is ismerlek, ahogyan te se engem! Hívatlanul robbantál be az életembe és nem akarom, hogy ennél jobban tönkre tedd! 

Nagyon mélyen érintenek a szavai. Nem is tudok mit mondani, csak megiramodok az emeletre, immár nem tudom visszafolytatni feltörni készülő könnyeimet s beérve a szobámba hangos zokogásba kezdek. Magamra zárom az ajtót és nekidőlve ereszkedek a padlóra. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörténik, hogy ez az én életem. 

A telefonomhoz sietek és tárcsázom Sehun számát. Hamar fel is veszi, de ahelyett, hogy kedves köszönését viszonoznám, csak bőgök.

- Minji! Mi a baj? – kérdezi kétségbeesett hangon. – Máris indulok! – azzal megszakítja a vonalat én pedig kiejtem kezemből a készüléket s átvándorlok ágyamba. 

Az időérzékem megszűnt, így nem tudom mennyi idő telhetett el, mire Sehun beront a szobámba és azonnal hozzám siet.

- Itt vagyok – karol át vigasztalóan. – Itt vagyok – ismétli, közben fejemet simogatja. 

Hosszú percekkel és egy alapos arcmosással később szipogva huppanok le barátom mellé a garnitúrára. 

- Azt hiszem most már jól vagyok – nyugtázom hangosan. Valóban megkönnyebbültem a sírástól, ami napok óta kikívánkozik belőlem. – Yixing azt mondta hétfőn elrendezni a dolgokat Haraval.

- Ettől borultál ki ennyire? – mosolyodik el ráncolt homlokkal. 

- Inkább nem akarod tudni mitől... – suttogom, remélve, hogy nem hallja tisztán, azonban tévedek.

- Lefeküdtetek?! – kérdez vissza határozottan, szinte kijelentve. 

- Csak majdnem... aztán olyanokat vágott a fejemhez, hogy tönkre teszem őt – felelem szomorúan, lehajtott fejjel.

- Ez az ember nem tudja mit veszít – horkan fel Sehun. – Most pedig már meg sem érdemli, hogy megtudja. – Biztatóan elmosolyodik, mire nagyot dobban a szívem s odakapok mellkasomhoz. Erre csak még szélesebbre húzódik a szája. – Lee Minji – karol át – én mindig itt leszek neked – azzal puszit nyom a homlokomra. 

- Remélem nem rondítottam bele semmibe – nézek fel sötét íriszeibe. 

- Csak egy odakozmált ebédtől mentettél meg – biggyeszti le ajkait. – Viszont, ha jobban érzed magad akkor lépnem kell, mert anya szülinapi rokonlátogatós estét tervez.

- Oh, el is felejtettem, hogy ma van a születésnapja! – eszmélek fel. – Add át jókívánságomat!  

- Mindenképp – mosolyog s búcsúzóul mégegyszer szorosan átölel. 

Lebattyogok vele a földszintre és kikísérem. Visszafelé belesek a konyhába, ahol Yixing szorgosan takarítja el a főzés maradványait. Kötelességemnek érzem, hogy beálljak mellé segíteni, de végül csak tovább haladok, mindaddig míg meg nem állít.

- Minji – minden egyes alkalommal úgy ejti ki nevemet, hogy összezörrenek hangzására. Megtorpanok, de nem fordulok hátra. – Sajnálom a korábbit. Nem kellett volna ilyeneket mondanom neked – megbánást érzek a hangjában, de ezúttal nem törődök vele.

- Nagyon sok mindent nem kellett volna mondanod – csak ennyit mondok neki, majd tovább indulnék, de megragadja karomat és maga felé fordít. – Felejtsük el.

Lassan, de lecsúsztatja rólam kezeit, felsóhajt, én pedig faképnél hagyom. 

Muszáj erősnek maradnom. Abba kell hagynunk ezt az egész játszadozást egymással, vagy nevezzük bárminek, mert mindketten... vagy leginkább én... de sérülni fogunk. Így hát, ha ő nem tudja eldönteni végre mit akar, akkor képtelen leszek én lépni, most pedig a fájóbb ösvényt kell választanom.