Nyolcadik fejezet

Tanár uram ajkai még mindig az enyémekre vannak tapadva, s úgy érzem ez a csók kezd hosszabb lenni a kelleténél. Ügyelek arra, hogy ne hagyjon el minden erőm és ne csússzon le rólam a takaróm. Yixing ajkai enyhén szétnyílnak, mintha arra készülne, hogy elmélyítse a pillanatot, azonban egész hamar meggondolja magát és elhúzódik tőlem. Cseppet előre billenek, mintha húzna magával, akár egy mágnes, de gyorsan visszanyerem egyensúlyomat. Arcom szinte lángol, minden valószínűséggel a színem olyan vörös akár a vér. 

- Öhm – köszörüli meg a torkát Yixing. – Akkor vége? Leszeditek a fórumról és abbahagyjátok végre ezt a baromságot? – tekintete egyszerre rémült, kétségbeesett és kérlelő.

- Az imént szerettem volna elmondani, hogy ehhez nekem tényleg semmi közöm – vakarom meg egyik kezemmel zavartan a tarkómat. – Nem kellett volna... – képtelen vagyok kimondani.

- Basszus – lehunyja szemeit és összeszorítja ajkait. – Ezt elcsesztem – sziszegi fogai közül. 

- Én... nem fogom elmondani senkinek! Megígérem! – próbálom megnyugtatni, kevesebb sikerrel, azzal szemével végigmér majd elviharzik. Nem mozdulok, csak nézek utána teljes káosszal a fejemben, amit Sehun alakja tetéz meg az ajtó baljáról felbukkanva. – Oh! – kapom szám elé a kezemet. Barátom nem tűnik túl boldognak. Már beszédre nyitnám a számat mikor leint.

- Ne aggódj, végig láttam és hallottam – ecseteli miközben besétál, felkapja a földről a köntösömet és felém nyújtja. – Nem akartam még kínosabbá tenni a szitut neki. 

Felöltöm magamra a ruhadarabot majd megpróbálok felállni. A hátsóm immár kevésbé lüktet, de azért odaballagok a Yixing által kikészített fájdalomcsillapítóhoz és beveszem.

- Azt hiszem egy kicsit mégis zavar – grimaszol Sehun.

- Sajnálom... – biztos vagyok benne, hogy nekem is rosszul esne, ha mással látnám azt, akit kedvelek. – Nem tudom mitévő legyek Sehunah – elkeseredetten lehajtom fejemet. Szemeimbe könnyek szöknek, de nem engedem, hogy erősebben kitörjenek. 

Barátom elém lép és két keze közé fogja arcomat, ezzel maga felé emelve azt.

- Megoldjuk – mosolyog rám. – Megpróbálok beszélni Haraval. Azt viszont nem ígérem, hogy itt maradok veled a hétvégén, mert a szüleim családi programokat terveznek – forgatja meg szemeit.

- Semmi gond – erőltetek egy vigyort az arcomra. – Sehunnie – szólítom meg lágyan. – Honnan tudtad, hogy kedvelsz? 

- Ugyan úgy éreztem, ahogyan te, mikor Yixing közelében vagy – közli könnyedén elveszve tekintetemben. – Remélem egyszer mellettem is így érzed majd magad – kuncog, azzal elenged s ellép tőlem. Akaratlanul is elpirulok utolsó mondata hallatán, s a szívem összeszorul. 

- Yah. Ne mondj ilyeneket – oldalra húzom ajkaim és az ujjaimmal kezdek babrálni. – Menj csak, ha menned kell, megleszek – azzal rámosolygok, Sehun pedig egyetértőn bólint és elmegy. 

Lassan visszaülök ágyam szélére és gondolkodni kezdek. Mégis mitévő legyek?

Ahogy telik a nap egyre csak idegesebb leszek, főleg, hogy Lay felől sem hallottam azóta, hogy elviharzott. A szüleim sincsenek itthon, és nem is lesznek a hétvégén, mint kiderült egy a konyha asztalon hagyott üzenetből. 

"Mini! Édesapáddal a hétvégén elutazunk egy üzleti megbeszélésre. Ne haragudj, hogy így szólunk, de minket is váratlanul ért. Lay megígérte, hogy vigyázni fog rád, szóval kérlek, ne okoz csalódást!"

Hogyan is okozhatnék, mikor itt sincs? 

Nem tudom mégis miféle megbeszélés lehet ez, hiszen csak egy kávézójuk van, nem tudom mi ez a nagy hűhó, de majd úgyis kiderül, amint hazaérnek.

Az étkezőasztalnál ülve, egy tányér rament falatozva, mélyen a gondolataimba merülve, a bejárati ajtó becsapódására leszek figyelmes. Fel is pattanok és kiszaladok, reménykedve, hogy Yixing az, azonban a látványa most inkább elszomorít. Dülöngélve próbálja magát egyben tartani, nehogy a padló találkozzon helyes arcával. Részeg. 

- Minji! – kiált fel vigyorogva. – Ne gyere a közelembe – arca hirtelen elkomolyodik, s elhaladva mellettem arrébb lök, majd megindul az emelet felé ahol vendégszobája található - pont az enyémtől balra. 

Nem szólok hozzá, csak gyanútlanul követem, nehogy elessen, vagy bármi baja történjen, ugyanis elnézve nem igazán könnyíti meg a helyzetét a lépcsőzés. Nem értem, hogy tudott így berúgni, alig múlt nyolc óra. 

Végig kísérem egészen átmeneti rezidenciájáig, ahol hanyatt fekve elnyúlik ágyán. Kifújja a mélyen beszívott levegőt, majd meglepődve felkapja fejét.

- Te követtél? – úgy bámul rám, mint, aki kísértetet lát. Ezt követően harsányan felnevet. – Nem adod fel egykönnyen, mi?! – azzal felül és egy lendülettel a karom után nyúl, melyet megragadva visszadől az ágyra, ezzel magával rántva engem is. 

- Yah! – kiáltok fel ijedten, de ekkor mar hasán fekve nézek vele farkasszemet, olyan közelről, hogy még a márkáját is meg tudom állapítani annak amit fogyasztott. 

Nem mozdulunk, az én tekintetem rémült, övé pedig komor. Nem ismerem, fogalmam sincs mire képes, ha ittas. 

Pár másodperccel később lehunyja szemeit, szorítása pedig megenyhül kezemen. Óvatosan megpróbálok feltápászkodni, ám ahogy megmozdulok hirtelen átkarol és az oldalára fordít mindkettőnket, így ölel magához szorosan. Nagyokat pislogva próbálok levegőhöz jutni, ugyanis baromi nagy erő van benne annak ellenére is, hogy félig magánál sincs. Alább hagyok a reménnyel, hogy sikerül kimásznom karjaiból. Ha nem lenne részeg akkor ez még akár egy meghitt pillanat is lehetne, de sajnos tisztában sincs vele mit csinál.

Pár perc után Yixing hirtelen felpattan és megiramodik a mosdó felé. Azt hiszem részleteznem sem kell miért. Ezt követően végre sikerül fellélegeznem, majd kiülök ágya szélére és várok. Úgy tíz hosszú perc után vissza is tér lesütött szemekkel. Megállapodik ruhásszekrénye mellett és jó nagy kortyokat nyel az azon lévő üveges üdítőjéből. 

- Nem vagyok még teljesen józan, de bocsánat a korábbiért – lihegi miután befejezi az ivást és visszahelyezi az italt a bútorra. 

- Minden rendben? – ennél hülyébb kérdést fel sem tehetnék, hiszen láthatóan semmi sem oké, de más nem jutott eszembe, csak úgy lelépni meg bunkóság lenne. 

- Minji – telepszik le mellém. – Össze vagyok zavarodva – bizonytalanul néz rám. Szemöldökömet ráncolva, kérdőn pislogok. – Amikor megcsókoltalak... akkor abba sem akartam hagyni – meglep az őszinte beszélőkéje, ami mindössze a piától van. – Olyan kisugárzásod van, ami nem hagy nyugodni. Most pedig, hogy minden arra játszik, hogy együtt legyünk... még nehezebb uralkodnom magamon. Az pedig végképp nem segít, hogy ittam, hiába hittem azt, hogy ettől megoldódik a helyzet. 

Nem tudom hova tenni szavait, egyszerűen lesokkol, hogy mit is érez valójában. Az pedig méginkább, hogy ezt nyíltan el is mondja.

- Végülis, a munkámnak már úgyis lőttek, ha kiderül, akkor miért is ne lehetne ebből több? – azzal bal tenyerét arcomra helyezi, maga felé fordít és lassan megcélozza ajkaim. 

Már a bőrömön érzem leheletét, ami olyan friss, mintha egy héten keresztül csak fogat mosott volna. Elgyengülök és nem érdekel, hogy csak azért csinálja ezt mert ittas, az sem érdekel, hogyha holnapra mindent elfelejt. Már nem a fogadás miatt akarom. 

Ajkunk először lágyan forr össze, majd, amit először elhalasztott most bepótolja, s elmélyíti csókunkat. Másik kezével vegig simít nyakamon egészen a tarkómig, majd finoman hátradönt az ágyon. Egy mozdulattal lekapja felsőjét és elhajítja. Azonban ahelyett, hogy visszatérne ajkaimhoz,  leszáll rólam és lefekszik mellém. Meglepetten ülök fel, felhúzom lábaimat törökülésbe, s kérdőn nézek rá.

- Tudod, olyan érzés, mintha a szüleid egy kicsit az enyémek is lennének – a plafont bámulja miközben hosszú, hátamra lógó hajamat kezdi babrálni egyik kezével, míg a másik feje alatt pihen, megtámasztva azt. – Az enyémek nem kimondottan támogattak abban, hogy ide költözzek Szöulba. Nem értették miért nem ott leszek tanár. Minek kell nekem ahhoz eljönnöm. De mivel ott egy kisvárosban éltünk, úgy voltam vele, hogy ha már egy ilyen nyelvtudás a rendelkezésemre áll, mintha csak az anyanyelvem lenne, ezért én is meg akartam próbálni. Vágytam a nagyvárosi életre, hogy egy olyan helyen taníthassak, ahol egy kicsit kitűnök a tömegből. Ami sikerült is – itt egy pillanatra rám les szeme sarkából. – De a szüleim ellenezték, és azóta nem beszélünk gyakran. Ezért kedvelem a családod, jól esik a törődésük – azzal lehunyja szemeit.

Tudom miért mondta ezt el nekem, mert nem akarja, hogy anyáék csalódjanak, amit teljesen meg tudok érteni. 

Vetek egy pillantást Yixingre, aki immár mély álomba zuhant, közben mégis mosolyog. Féloldalasra húzom számat, s ledőlök mellé. Nem akarok elaludni mellette, hisz még az idő sem kívánja meg, szimplán csak jól esik őt nézni. Most inkább olyan, mint egy jóllakott kisgyerek, mintsem egy érett felnőtt... egy tanár.